Az oszmán törökök balkáni terjeszkedésük során, az 1400-as évek közepétől többször is betörtek Bosznia területére amely 1482-től kezdődően, közel négy évszázadra a birodalmuk részévé vált.

1528-tól volt állandó jelleggel török uralkodója Boszniának (megszállásuk alatt összesen 212 pasa irányította az országot, az 1878-as kiűzésükig bezárólag), akik új közigazgatási felosztást és társadalmi rendszert vezettek be.

Az egykori boszniai főnemesség elvesztette hatalmát, birtokait, és ez alól nem volt kivétel a nemes „Olovói Grubisics” előnévvel rendelkező katolikus Bernyákovics család sem. Az 1520-as évekre tehető a család teljes vagyon- és birtokvesztése, melyek többnyire Olovó környékén, illetve a szarajevói és vlasenicai járásokban voltak. A későbbi leírásokból tudható, hogy a család már a török érkezése előtt tekintélyes nemesi család volt, bárói ranggal.

A török hódoltság nehéz időszakában a család lassan, de újra talpra állt, folytatta a korábbi tevékenységeit, újra kiépítette kereskedelmi kapcsolatait, és egyre jobban kitűnt különböző munkálatok megszervezésével. Ily módon ismét tekintélyt vívott ki Boszniában, úgymint a pápánál és Bécsben, a császári udvarban, valamint Konstantinápolyban a Portánál is.

A javaiktól megfosztott Bernyákovicsok első, név szerint ismert leszármazottja Bernyákovics Bernát volt, a vagyonvesztő ősök dédunokája, aki 1580 körül született. Bernát majdani feleségét Máriának hívták. Gyermekük, Bernyákovics András 1605-ben született az ólomérc-bányászatáról ismert Olovóban. Az első írásos emlék a családról az ő nevéhez fűződik 1653-ból, amelyet Marian Maravić bosnyák püspök írt Olovóban. A dokumentum egy ajánlólevél volt, melyet Bernyákovics András vitt magával Bécsbe, hogy ott nagyobb támogatást szerezzen a boszniai katolikusoknak és ferenceseknek, valamint a saját családjának.

Ismert dolog, hogy maga III. Ferdinánd császár Rómában pártolta a Maravićokat, és szerette volna elintézni, hogy közülük legyen kiválasztva Bosznia püspöke. I. Lipót császár is „megörökölte” apjától a Maravićok iránti szimpátiát, és maga is sokat tett a Szentszéknél azért, hogy a család hatalmát minél nagyobb területre terjessze ki. Ebből adódóan Maravić püspök – mint egyfajta császári megbízott és a törökökkel tárgyalóképes személy – a bécsi udvarban fontos személyiség volt. Maravić püspök ajánlólevele Bécsben segített abban, hogy Bernyákovics András kérését a tábornokok, püspökök és az ott élő mágnások figyelmébe ajánlják.

Kérését meghallgatták, és I. Lipót császár 1659. VI. 12-én Bernyákovics Andrásnak, mint Olovói Grubišić nemesnek, valamint feleségének, Ljubičić Máriának magyar bárói rangot adományozott. A bárói címet megkapta továbbá András négy fia: Fülöp, Jakab, Ferenc és István; és három lánya: Laurencia, Franciska és Katalin is.

A címszerzést követően Bernyákovics András azon dolgozott, hogy bebiztosítsa a család számára az ősi birtokaikra vonatkozó jogosultságát. Sikerült neki: I. Lipót császár 1661. III. 5-én egyrészt armálist (nemesi oklevelet) adományozott a családnak, másrészt elismerte jogosultságukat a következő birtokokra: Lišći, Dragančići, Radačići, Ponijerka, Milankovići, Glavičina, Solun, Čunište, Daštansko, Ravne, Žeravica, Banja Luka, Carotići, Repnik, Banovići, Dragunja, Obodnica, Hrgovi, Imenica és Babina Noga.

1. kép. A Bernyákovics család címere.

A felsorolt birtokoktól fosztották meg a törökök András ükszüleit, és a császár ugyanezen földeknek a visszajuttatására tett ígéretet: 1664-ben írásba adta (Királyok könyve), hogy amint ez a terület visszakerül a császári fennhatóság alá, a Bernyákovics család visszakapja az említett birtokokat.

Bernyákovics András legidősebb fia, Fülöp sikeres és gazdag kereskedővé vált. Szerteágazó kapcsolataival ismert személlyé vált mind a Portán, mind Velencében, Raguzában és a császári udvarban is. Kiváló kereskedő és egyben fontos egyházi személyiség volt. Számos adóengedményt, katonai szolgálat alóli felmentéseket és egyéb könnyítéseket eszközölt ki a Portánál a boszniai ferences rend érdekében. Több nyelven beszélt, köztük törökül, és előfordult, hogy személyesen járt el Isztambulban, hogy megszerezze a szükséges fermánt (szultáni okirat).

Fülöp 1669-ben a ferences rendiek biztatására Rómába utazott, hogy intézkedjen a már évek óta betöltetlen belgrádi püspöki poszt ügyében és elérje, hogy saját vallási vezetőjük legyen, és azt a ferences rendiek soraiból nevezzék ki. Erre a legalkalmasabb személynek a bárói rangot viselő fiútestvérek közül Bernyákovics Ferencnek azonos keresztnevű fiát találták. Az ifjabb Ferenc, sibeniki tanulmányai befejeztével, a Mátyás keresztnevet felvéve egyházi pályára lépett. Tekintettel arra, hogy a Bernyákovicsok tekintélyes és gazdag nemesi családnak számítottak, és bízva abban, hogy ez előnyt fog jelenteni az egyháznak, a fiatal Mátyás ajánlását Rómában elfogadták.

1675 végén X. Kelemen pápa kinevezte Mátyás frátert Belgrád püspökévé. Az akkor még csak 23 éves Mátyást először további egyházi tanulmányok folytatására küldték a Róma melletti Tivoliba, majd 1679-ben XI. Ince pápa beiktatta őt. A püspöki tisztséget egészen haláláig (1707, Ancona) viselhette.

A testvérek közül Bernyákovics Jakab volt a legfiatalabb, aki Fülöp bátyjához hasonló életutat járt be. Jakab szintén kereskedő volt, emellett az Olovói konvent tagja. Gyakran emlegetik őket együtt. 1676-ban Marko Vasilijev Čanin bosnyák provinciafőnök a következő szavakkal dicsérte meg Bernyákovics Jakab és Fülöp tetteit: „Harcoltak az ipeki (Peć) skizmatikus (hitehagyott) püspök ellen […] Fermánt szereztek be (szultáni okirat) arról, hogy az említett pátriárka nem üldözheti a katolikusokat. [...] Segítettek a templom visszaállításában, valamint a visovaci Istenanya-kolostor vagyonának – mely vagyon török kézre jutott – visszaszerzésében. […] Boszniában a szultántól kértek engedélyt a püspök számára, hogy gyakorolhassa püspöki megbízását.”

A szerémségi Szávaszentdemeter (Sremska Mitrovica) városában élő katolikusok 1677-ben kelt levélben megköszönik, hogy a Bernyákovics család közbenjárt annak érdekében, hogy bizonyos kötelezettségeiket elengedjék, például azt, hogy a török hivatalnokokat és a katonákat kötelezően megvendégeljék a házukban. Egy másik, szintén 1677-ben kelt levélben azért mondanak köszönetet, hogy engedélyt kaphattak arra, hogy eleget tegyenek hitbéli kötelezettségeiknek, és gyakorolhassák szertartásaikat.

1677. április 22-én Olovó lakosai kijelentik, hogy Bernyákovics Fülöp támogatása nyomán szabadultak meg a törökök által követelt robottól, aminek megváltásáért az utolsó nyolc évben húszezer dukátot fizettek ki. A továbbiakban azt is megjegyzik, hogy a Bernyákovics família közbeavatkozása nyomán sikerült megakadályozni, hogy Olovóban és környékén a katolikus és pravoszláv gyerekeket begyűjthessék a janicsár csapatok számára.

1677. május 14-én Sutjeska, Olovó, Fojnica, Kreševo és Visoko gvárdiánjai (rendházfőnökei) közös nyilatkozatot adtak ki arról, hogy a Bernyákovics família közbenjárásának köszönhetően szultáni levelet kaptak arról, hogy a török utazók a kolostorból erőszakkal semmit nem vihetnek magukkal. Az olovói kolostorban élő atyák ugyanezen évben, június 20-án tanúsították, hogy Bernyákovics Jakab és Fülöp közbenjárására engedélyt kaptak a templom kijavítására, a visovaci kolostor atyái pedig június 30-án nyilatkozatban tanúsították, hogy a fent említettek közbenjárására visszakapták a kolostort annak javaival és birtokaival.

1686. december 23-án XI. Ince pápa Fülöpnek és Jakabnak az „Aranysarkantyús lovagrend” címet adományozta a boszniai katolicizmus támogatásában elért érdemeik elismeréseként, egy különleges viaszpecsétes breve levéllel (apostoli irat, egyházkormányzati rendelkezést tartalmazó közigazgatási aktus).

2. kép. XI: Ince pápa.

1683-ban ismét háború tört ki, Kara Musztafa nagyvezír hatalmas török hadsereggel Bécs felé indult, hogy azt elfoglalja. Bécsnek Sobieski János lengyel király segített, aki meglepte a törököket és szétverte őket. Ez a váratlan és hatalmas siker arra késztette a szövetségeseket, Ausztriát és Lengyelországot, hogy kihasználva e győzelmet a török katonaságot üldözőbe vegyék és kivonulásra késztessék. A keresztény csapatok eldöntötték, hogy egyszer s mindenkorra összefognak és leszámolnak a törökkel. Ez az összefogás volt az 1684-ben megalakult Szent Liga. Ausztria segítséget kért az összes európai szövetségesétől. Velence és a pápa segítséget nyújtott, a pápa jelentős összeget, 336 ezer forintot küldött. Az osztrák oldalról a harc két fronton zajlott, Erdődi Miklós horvát bán és a badeni Leslie gróf generális vezérletével.

A török szultán az összes török területről új hadsereget szervezett. Így a bosnyák muzulmánok is mindenkit, akit csak tudtak, csatába küldtek.

A háborúhoz természetesen csatlakozott Velence is, és a dalmáciai horvátok és szerbek is saját hadvezetésükkel együtt támogatást nyújtottak a Dalmáciában folyó hadműveletekhez. 1686 őszén a szövetségesek felszabadították Budát, 1688-ban visszahódították Szlavóniát és a Szerémséget egészen Újlakig (Ilok) és Péterváradig (Petrovaradin). I. Lipót császár rendkívüli érdeklődéssel figyelte a háborús műveleteket a Száva mentén és arra kérte Baden grófját, hogy Bosznia területét minél előbb foglalja el. A háborús műveletek mellett folyamatosan arra biztatták a Boszniában élő horvátokat és szerbeket, hogy szervezzenek felkelést a törökök ellen. Baden grófja ugyan elért kisebb sikereket, de a fő feladatot nem tudta végrehajtani. Vagy nem volt tehetsége, ill. eléggé elszánt, vagy pedig nem volt elég katonája és pénze, amint azt utóbb a császár is elismerte.

A török hatóságok Boszniában hamar felfigyeltek Ausztria és Velence szándékára, valamint az ott élő katolikusokra, akik természetesen támogatták a törökök elleni beavatkozásokat. Ennek következtében Boszniában ismét el kezdték üldözni a katolikusokat, köztük a ferenceseket. A templomokat és kolostorokat kifosztották, az egyházi javakat és kincseket elzálogosították, eladták vagy elrabolták. A kolostorok eladósodtak. 1691-ben a boszniai rendfőnök azt jelenti Rómának, hogy az utóbbi években teljesen elvesztették a templomok és a kolostorok egyházi felszerelését, a törökök pedig a ferences rendieket és az ott élő katolikus lakosságot rendszerint tömlöcbe zárják vagy meggyilkolják.

A kialakult helyzet miatt a katolikusok kezdtek elmenekülni Boszniából. Az elköltözést a ferences rendiek vezették. 1685-ben a szerzetesek elköltöztek Modriča városából, 1687-ben ugyanezt tették a srebrenicai kolostorban élők, valamint az olovóiak is.

1688-ban Gradovrh kolostora is kiürült, 1690-ben pedig a tuzlai szerzetesek is elköltöztek. Andrija Šipračić szerzetes 1696-ban azt jelentette Rómának, hogy addig az évig Boszniából katolikusok és Ferences rendiek összesen százezren menekültek el.

A Bernyákovics család hiába volt a legtekintélyesebb katolikus család Boszniában, őket is üldözték és kirabolták. Joggal féltek, hogy sem Szarajevóban – ahova üzleti ügyeik miatt költöztek Olovóból –, sem Boszniában nem maradhatnak. Több ezer honfitársukhoz hasonlóan át kellett kelniük a Száva folyó túloldalára. A szép remények, hogy felszabadítják Boszniát a törökök alól, és minden olyan lesz, mint régen, a gazdag család számára is elérhetetlennek tűntek. A család, ebben a nehéz és kilátástalan helyzetben, hogy valami biztosítékuk legyen, kérvényt küldött XII. Ince pápához, hogy ajánlja őket I. Lipót császár kegyeibe. A pápa eleget tett kérésüknek, és meleg szavakkal ajánlotta őket a császár kegyelmébe, azt kérve tőle, hogy a Bernyákovics családnak a szolgálataikért cserébe a már felszabadított vidékeken birtokot adományozzon.

Az olovói ferencesek végül 1687-ben elhagyták a kolostorukat és elköltöztek a Száván túlra. Magukkal vitték az olovói templom kincsét, a Csodatévő Miasszonyunk képét. A város 1688-as felszabadítását követően költöztek Szerém-Újlakba.

3. kép. Csodatévő Miasszonyunk az újlaki templomban.

A Bernyákovics testvérek, Fülöp és Jakab próbálták menteni a menthetőt. Váltságdíjat fizettek ferences rendi szerzetesek kiszabadításáért, elzálogosítottak egyházi javakat, hogy kifizethessék a törökök által kirótt adókat, hiteleket vettek fel Dubrovnikban és Velencében, hogy a korábban felvett hitelek kamatait tudják fizetni.

Amit Leslie gróf generális néhány évvel korábban nem tett meg, azt megtette Savoyai Jenő tábornok, amikor 1697-ben Eszékről megindult 10000 fős seregével, betört Boszniába és október 22-én elérte Szarajevót. A város nem akarta megadni magát, ezért elfoglalta és szabadrablást engedélyezett a seregének. A mintegy 40000 fős katolikus lakosságot Szlavónia felé terelték, majd felgyújtották a várost a visszatérő török hadak előtt.

Jakab és Fülöp éppen üzleti úton tartózkodtak Dubrovnikban, amikor Savoyai tábornok betört Szarajevóba. Családjaiknak a családfők nélkül kellett átélni a katonai támadást, majd az azt követő fosztogatást és gyújtogatást. A Bernyákovics házak sem menekültek meg, a nők és gyermekek mindenüket hátrahagyva menekültek észak felé a többi katolikus családdal. Egyik fiuk, aki ott maradt, a törökök fogságába esett, amikor éppen a Fojnicában lévő rendházba igyekezett, hogy belépjen a rendbe. Fogságba esett a család egy lány rokona is, aki betegség miatt nem tudott csatlakozni a visszavonuló katonasághoz és a menekülőkhöz. Őértük a törökök hatalmas váltságdíjat követeltek, amit képtelenek voltak kifizetni, hiszen mindenük odaveszett.

Amikor Dubrovnikban a Bernyákovics testvérek értesültek a katasztrófáról, mindketten Rómába indultak, hogy anyagi támogatást kérjenek a kongregációtól. A Pápának írt levelükben hivatkoztak a Bernyákovicsok hosszú évek óta tartó szolgálataira, melyet a szent hitért tettek, most pedig megfosztották őket a vagyonuktól, kizavarták őket az otthonaikból, arra kényszerítve őket, hogy máshol keressenek egzisztenciát. Arra számítottak, hogy megértéssel fogadják azt, hogy mennyire nyomorúságos helyzetbe jutottak. Pénzbeli segítséget reméltek a célból, hogy elrabolt gyerekeiket kiválthassák a török fogságból, de nekik maguknak is szükségük volt anyagi segítségre, mert már egy éve távol éltek szeretteiktől és Bécsbe szerettek volna menni, hogy ott valamit kijárjanak maguknak a jövőjüket illetőleg.

Várakozásaikkal ellentétben anyagi segítséget nem kaptak, csak annyit értek el, hogy a Pápa támogatást kért részükre I. Lipót császártól, és azt, hogy segítse letelepedésüket a már felszabadított Szlavóniában.

Újabb petícióban folyamodtak a Pápához anyagi segítségért, konkrétan 3000 scudót kértek (velencei ezüsttallér) arra hivatkozva, hogy sokat tettek és költöttek a hit védelmében, valamint támogatták a szent kongregáció hivatalnokait, a belgrádi püspököt, sok keresztény rabot saját pénzükön váltottak ki a töröktől, segítettek a kolostoroknak és támogatták a szerzeteseket.

1699. január 26-án, „tekintettel a régi és rendkívüli érdemeikre és a szent kongregáció és a keresztények támogatására”, 500 scudo támogatást kaptak Rómában. Ugyanezen a napon aláírták a Karlócai békét. Ennek értelmében Szlavónia és Dalmácia felszabadult a török megszállás alól, de Boszniában továbbra is a török maradt hatalmon. A katolikus köznép elköltözött, a kolostorokat és templomokat a törökök lerombolták. A templomi kincseket eladták vagy széthordták, a katolikus falvakat vagy felgyújtották, vagy ha a lakosság elmenekült, akkor lerombolták, a keresztény papok elmenekültek. A törökök vérbosszúja következtében Boszniában összesen 26 pap maradt, Hercegovinában csak kettő. Joggal állapította meg Glavaš Radoslav szerzetes, hogy az 1463. évi török megszállás következményei nem voltak annyira súlyosak a Herceg –Boszniában élő horvát katolikusok számára, mint az 1683-tól 1699-ig tartó háborúk.

XI. Ince pápa személyesen ajánlotta be a császárnál a Bernyákovics családot és állt ki az érdekeikért, így valószínűsíthető, hogy a fidei-komissus elv alapján (hűségjárandóság) kaptak birtokot Újlakon és Neštinnél (Neszt), Újlak mellett.

Újlakra átköltözve a Bernyákovicsok a továbbiakban nem vállalták a boszniai katolikusok fővédnökének nehéz és tiszteletreméltó szerepét, ennek ellenére Újlakon is az egyik legtekintélyesebb családnak számítottak.

Az újlaki vár tövében épült a Bernyákovics bárók egy emeletes kastélya. Filipović történész írásaiból kiderül, hogy a négy fiútestvérből kettő telepedett le Újlakon, Fülöp és Jakab. Más írások is az ő nevüket említik, valamint azt a tényt, hogy Fülöpnek nem született fia. Jakabnak három, Újlakon élt fiáról tudunk.

Az idővel megöregedett és betegeskedő Fülöp és Jakab egyre kevesebb közéleti szerepet vállalt, előtérbe kerültek Jakab fiai, akik az újlaki ferences kolostor prokurátorai (számtartói) lettek. Jakab és Fülöp 1702. május 20-án még részt vettek az újlaki rendházban a provinciai kapitulon (gyűlés), mint a kolostor számtartói, és jegyzőkönyvet írtak alá. Jakab fráter (és báró) elhalálozása valószínűsíthetően 1703-ban történt.

Jakab fia, Bernyákovics János még Olovóban született, és büszkén hangsúlyozta, hogy „illír nemzetiségű”. III. Károly császár Aranygyapjas renddel tüntette ki valamikor 1725 és 1730 között.

Amikor az olovói ferencesek Újlakra érkeztek, a kolostort épen megőrizve találták, a templomot viszont romokban és elhagyatottan. A szegény lakosoktól kapott adományból csak a legszükségesebb javításokra futotta. A nagyoltárra az Olovóból hozott „S. Maria Plumbensis” feliratú kép került. Tekintettel arra, hogy valamikor az újlaki kolostorban halt meg Kapisztrán János, a szentté avatott hős ferences rendi szerzetes, és ott is temették el, 1700-ban a provinciai kapitulon elrendelték, hogy az újlaki templomot Kapisztrán János emlékének megőrzésére ajánlják és szentelik fel. Ennek szellemében, idővel a főoltárra szent Kapisztrán János képe került.

Az olovói Istenanya kultuszának megőrzése érdekében, valamikor az 1700-as évek elején az újlaki templom jobb sarkában, az evangéliumhoz közel egy szép kápolnát építettek barokk stílusban. A kápolna egyetlen oltárán kapott helyet a régi olovói kép. Az olovói templomban a régi leírások szerint, a csodatevő képet egy külön kis kápolnában őrizték az evangélium mellett. A Bernyákovicsok ezért kiadták, hogy ugyanolyan helye legyen az olovói Szűzanya képnek Újlakon, mint eredetileg Olovóban volt. Ugyanebben a kápolnában építették ki családi sírhelyüket. Napjainkban is itt látható báró Bernyákovics János sírjának fedőlapja (†1730), akinek az újlaki ferences rend életében is meghatározó szerepe volt, ahol szindikusi tisztséget töltött be (jogismerő képviselő). Ugyanitt található báró Bernyákovics Mihály sírjának fedőlapja. 1727-ben, 39 évesen halt meg. Nem tudni, hogy ő Jánosnak, vagy János testvérének volt-e a fia, de ő is a rend szindikusa volt.

4. kép. Bernyákovics János (balra) és Mihály (jobbra) sírjának fedőlapja.

Szluha Márton genealógus táblázatából tudjuk, hogy Jánosnak volt egy Bernyákovics János nevű fia, aki az 1690-es évek elején született, nagy valószínűséggel már Újlakon. Az ő házasságára az Országos Levéltárban őrzött Voinits-gyűjteményben lehetett találni utalást, miszerint Eszéken vezette oltár elé 1716 februárjában Radovicsics Máriát. Ezt az utalást az eszéki római katolikus anyakönyv igazolta. Az eszéki születésű Mária apja Radovicsics György kereskedő volt. Ő is Eszéken született, még a török uralom alatt az 1660-as években, és haláláig (1718) a város megbecsült polgára volt.

Bernyákovics Jánosnak és Radovicsics Máriának több gyermeke született Újlakon (ma Ilok, Horvátország), köztük a legfiatalabb lányuk, Klára Franciska 1735. június 29-én. A megörökölt családi feljegyzéseink szerint Bernyákovics Klára bárónő Mária Terézia udvarhölgye volt. Valószínűleg ez a státusza az 1757-es házasságkötése előtt lehetett, de a feljegyzés valódiságát még nem sikerült felkutatni. A megözvegyült Tomanovics Pálhoz ment feleségül, aki Óbecsén (Vajdaság) volt uradalmi gazdatiszt. Négy gyermekük születését anyakönyvezték Óbecsén, majd a család Újvidékre költözött, alig 45 km-re Újlaktól.

5. kép. A Bernyákovics család jelentősebb lakhelyei.

Pál és Klára legfiatalabb lánya, Tomanovics Anna Mária Klára 1786 körül ment férjhez Újvidéken az örmény származású Csénásy Simeonhoz. Csénásy dédapja és nagyszülei Belgrádból menekültek el a török elől 1739-ben, a család Újvidéken telepedett le. Simeon nagyapja 1748-ban magyarosította a Dzanazizian családnevet Csinázira, amelyet később Csénásyra változtattak. E gazdag kereskedő család fontos közéleti szerepet vállalt az újvidéki örmény katolikus közösség életében. Csénásy Simeon dédapja és nagyapja is tagja volt a városi szenátusnak. Ahogy a belgrádi örmény katolikus templom felépítésében is tevékenyen részt vettek, úgy Újvidéken is anyagilag támogatták az örmény katolikus templom felépítését, amelyhez a telket is ők vásárolták.

Simeon rövid ideig tartó házasság után sajnos megözvegyült, 1790 februárjában Anna Mária Klára váratlanul, 24 évesen meghalt. Néhány évvel korábban hasonló tragédia történt, amikor nővére, az akkor 22 éves Josepha Anna Franciska szintén fiatalon hunyt el.

Bernyákovics Klára bárónő a lányainak ilyen tragikus elvesztése emlékére egy családi síremléket készíttetett 1790-ben, ebben támogatta veje, Csénásy Simeon. Ennek a síremléknek a négy oldalán egy-egy családtag neve olvasható:

• Tomanovics Anna Mária Klára (1766 Óbecse – 1790 Újvidék)
• Tomanovics Jozefa Anna Franciska (1761 Óbecse – 1783 Újvidék)
• Csénásy Simeon (1750 Újvidék – ), Anna Mária Klára férje
• Bernyákovics Klára bárónő (1735 Újlak – ), a Tomanovics lányok édesanyja

Az újvidéki örmény katolikus templomot és a mellette lévő sírkertet a XX. században sajnos lebontották, de ez a síremlék azon kevés újvidéki – részben – örmény emlékek egyike, ami megmaradt. A Szerb Kulturális Örökségvédelmi Intézet felújította, és szabadtéren helyezte el az újvidéki Duna park bejáratánál.

6. kép. A Csénásy-Bernyákovics síremlék.

A bárónő a férje halála után Újvidékről Pestre költözött és Pesten halt meg 1800 júniusában. Az 1799-ben megírt végrendeletében rendelkezett vagyonáról, melyből adományozott többek között:

• a testvéreinek: nővérének, Annának (borsodi Latinovits Péter felesége lett) és bátyjának, Ferenc-Miklósnak (Nikolantin Borbála férje),
• az örmény veje családjának (Csénásy Simeon Élesden halt meg, Nagyvárad mellett, 1796-ban),
• a budai ferences templomnak,
• az újvidéki örmény közösségnek,
• a pesti városi kórháznak.

A bárónő Leonárd atyának is előre adakozott a tabáni ferences templomnál, hogy emlékezzenek meg róla a halála után a szentmisén. Még láthatta megszületni és felcseperedni unokáját, Csénásy Simeon lányát, aki a családfán Schiller Lipót ükapámnak (1844 – 1894) nagymamájaként szerepel.

A Bernyákovics név Magyarországon 1803-ban megszűnt. Ekkor magyarosították a nevet Ferenc-Miklós ágán Bernátffyra, de fiúágon ezt a nevet sem vitték tovább az utódok, utolsóként Bernátffy Ida használta (†1885). Leányágon számos leszármazottja van a Bernyákovics nemzedéknek.

Érdekesség, hogy 1912-ben, miután annektálták Boszniát a Monarchiához, jelentkeztek a Bernyákovics leszármazottak: Budapesten ügyvédet fogadtak az I. Lipót császár által 1664-ben beígért boszniai családi birtokok visszaszerzésére. A perről részletesen írtak a Pesti Napló 1912. augusztus 12-i számában.

7. kép. Bernyákovics Klára egyenesági leszármazása.

Beküldte: Molnár Tibor Richárd, 2021. november 29.