A Sulyak a XVIII. század végétől kezdve, egészen a XX. század elejéig Veszprém közigazgatásának, kereskedelmének és iparának meghatározó szereplői voltak. A család nevével legkorábban az 1623-ban kihirdetett nemesítő oklevélben találkozhatunk a Kolozsmonostori Konvent Országos Levéltára anyagai között. Az első Sulli, akit a veszprémi r.k. keresztelési anyakönyvek említenek, József volt, akinek Barbara nevű feleségétől egy József nevű fia született 1746 januárjában. Az 1762. évi városi jegyzőkönyvben a tanácsülés egyik résztvevőjeként Suly József neve olvasható. 1773-ban a püspöki uradalom kamarai összeírásában két Sulyt is megemlítenek, mint püspöki telken élő lakosok: Suly József és Sully András 1-1 tehenet birtokoltak. Andrást többször is Veszprém városbírójává választják.

A XIX. század legelejétől azonban nem ők, hanem Suly Antal és leszármazottjai válnak a város fontos, megbecsült szereplőivé. Antal (I) 1756 körül született, ismeretlen helyen. 1784-ben vette feleségül a veszprémi születésű Kemény Zsuzsannát. Antal a XVIII. sz. végén már tekintélyes tanácsi tisztségviselő, akit 1799-ben tanácstagnak, majd 1800-ban városbírónak választottak. Később többször újraválasztották, mivel bizonyította „a város dolgai folytatásában és oltalmazásában való készségét, fáradhatatlan iparkodását és példás hívségét”.

Antal 1809-ben alapítja meg sütödéjét. 1811-ben fiának, Antalnak (1786–1860) és menyének, Vittmajer Annának ajándékozza azon házat a pékmesterséghez tartozó mindennemű eszközökkel együtt, melyet 1809-ben Schittelsam Józseftől vásárolt meg. Az ifjú pékmester, bővítendő az üzletet, hamarosan eladóhelyet is vásárol a főpiacon. 1831-ben már nyolc pékárusító hellyel rendelkezik. Az elkövetkező évtizedekben három fia, Antal (1812–1875), János (1817–1881) és Gábor (1821–1882) is sütőmesterként dolgoztak.

Az ifjabb Antal (II) felesége 1831-ben a kolerajárvány következtében elhunyt. 1832-ben a 46 éves özvegyember feleségül vette a 20 éves Cveck Annát. 1847-ben Antalt főbírói posztra jelölik. Mint oly sok iparost és kereskedőt, a sütőmestereket sem kerülhette el a forradalom hadiszolgálaton kívüli velejárója: a hadsereg részére jelentős mennyiségű pékárut kellett beszolgáltatnia. E kötelezettség hosszú éveken át nehéz helyzetbe sodorta a családi vállalkozást.

Antal legidősebb fia, Antal (III) 14 éven át szolgált őrmesterként a Palatinus huszárezredben. 1865-ben kérelemmel fordult I. Ferenc József magyar királyhoz, hogy az édesapja által 1849-ben, a hadsereg részére kötelezően beszolgáltatott pékáruért fizesse ki a kincstár az elmaradt vételárat. A hivatal a kérelmet elutasította, mivel a beadott szerződéseket, szállítóleveleket nem találta hitelesnek és megalapozottnak. Másik fia, József (1829–1869) jegyzőként feleségével Nagyvázsonyba került, négy gyermeke is ott született. Antal (II) legkisebb fia, Ede (1831–1900), szintén sütőmesterként kezdte, majd az 1800-as évek végén –a családból már sokadikként– a városi tanácsban kapott pozíciót. Adakozó, derék polgárnak ismerték, 1887-ben a népkonyha szegényei részére száz font kenyeret ajándékozott. 1887-től az Almádi Fürdő Részvénytársaság igazgatósági tagja. Élete utolsó évtizedében sokféle tisztséget töltött be: 1892-ben a Veszprémi Ipartestület alelnöke; 1899-ben választmányi tag a Veszprémi Polgári Kaszinó igazgatóságában.

János, több testvéréhez hasonlóan, pékmesterként vette ki részét a családi üzletből. 1881-ben a veszprémi Sámson-cég, amelyben Jánosnak is komoly érdekeltsége volt, csődbe ment, János pedig november közepén öngyilkos lett. Bár a búcsúlevelében gyógyíthatatlan betegségét adta okul, egyes lapok tudósítása szerint az vezetett Veszprém város egyik legvagyonosabb polgárának halálához, hogy az említett cég bukásával érzékeny veszteségeket szenvedett.

A generációkon átívelő pékség sikertörténete után, a családi borászat is sikeresnek bizonyult. 1883-ban a balatonfüredi borkiállításon Suly János örököseinek borát díszoklevéllel tüntették ki. Az 1885. évi Budapesti Országos Kiállításon a borászati és szőlészeti kiállítás keretében, az Országos Központi Mintapincében képviselt termelők között Suly János örökösei is szerepeltek a csopaki fehér pecsenyeborukkal. 2009-ben Csopakon, a Suly-féle házban nyitotta meg kapuit a Balaton Borkúria, amely jelentős helyszíne volt a XIX.-XX. századi magyar borászéletnek.

János fia, János (1843–1891) lehetett a családból az első, aki Pestre költözött. Az 1870-es évek elején pénztárnokként, később könyvvezetőként dolgozott a Gschwindt-féle Szeszgyárban. 1874-ben feleségül vette Schwaabe Jozefin budapesti polgárleányt. Két gyermekük született, Zoltán és Mária.

Mária (1878–1900) az Esztergom-Vízivárosi Irgalmas Nővérek Tanintézetében tanult, unokatestvére Géczy Barnabás hegedűművésznek, aki a náci Németország egyik ünnepelt tánczenekarának vezetője volt. 1896-ban férjhez ment Mayer Gyula városlődi kőedény-gyároshoz, akitől három gyermeke született. 1900 tragikus év a család életében: a lánygyermekek és édesanyjuk (utóbbi tífuszban) elhunytak.

Mária bátyja, Zoltán (1877–1941) katonai pályát választott, talán az ugyanezen a pályán tevékenykedő nagybátyjai hatására. Az 1910-es években császári és királyi főhadnagyként a bécsi Theresianum katonai akadémiáján tanított. Érdekes kérelme olvasható a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 1912-es Közlönyében. A kérelemben nemesi származását kutatja: „Ki adhat e folyóirat olvasói közül felvilágosítást a Bethlen Gábor által 1622 október 13-án nemesített Suly máskép Fazekas András (Andreas Suly aliter Fazekas de Vajdaháza) leszármazóira és a XVIII. század eleje óta Veszprémben élő Sulyaknak ezen Suly Andrással szemben állandóan tartott vérrokonságára vonatkozólag.” Figyelemreméltó és korhű jellemző, hogy a család több tagja először a XX. században használja nemesi előnevét. Zoltán az 1935-ben alakult Józsefvárosi Polgári Lövészegyesület elnöke, majd az Országos Magyar Lövész-Szövetség titkára volt.

A XIX. század utolsó évtizedeiben a Suly leányok gyakori résztvevői voltak a neves báloknak, táncvigadalmaknak és mulatságoknak, melyekről a fővárosi újságok is rendre beszámoltak. Suly János (1817–1881) leányai közül Alojzia (1850–1931) Vörös József pesti rézműveshez, Mária (1854–1918) Torma István egyházmegyei alapítványi hivatalnokhoz ment feleségül, akinek egyik felmenője 1648-ban Veszprém vármegye egyik főbírája volt. Rózát (1855–?) Horváth Dezső csopaki gazdatiszt, Emíliát (1864–?) Stein György honvéd főhadnagy, később királyi honvéd ezredes, a Ferenc József-rend lovagja vette feleségül.

Suly József fia, Dezső (1862–1904) az 1880-as években Budapesten dolgozik újságíróként. Pályáját szépíróként és riporterként kezdi, Várkonyi néven. Éveken át vezető fővárosi napilapok szerkesztőségeinek belső tagja volt. 1887-ben – nem ellentétesen az akkori társadalmi normákkal – Veszprémben feleségül vette unokatestvérét, Katalint. 1893-ban a független Veszprémi Hírlap megalapítója, amelynek egyben szerkesztője és laptulajdonosa is 1894 szeptemberéig. Ő alapította a Veszprémi Ellenőr c. független politikai hetilapot is, amelynek 1902-ig szerkesztője volt.

József lánya, Gizella (1860–1913) a Hunfalváról származó Marzsó Gézához ment feleségül, aki a budapesti ítélőtáblánál kezdte közszolgálatát, majd 1883-ban felkerült Bécsbe s az 1890-es években ő császári és királyi felségének kabineti fogalmazója (valóságos udvari titkára) volt. Öt gyermekük született.

Suly Ede gyermekei Katalin (1863–1954), László (1867–1942) és Antal (1870–1927) voltak. Katalin a már említett (Várkonyi) Dezső felesége volt. László igazi vállalkozó szellemű polgár, korának egyfajta aranyembere volt. 1892-ben nősült, ekkor a Veszprém Megyei Takarékpénztár pénztárosa volt. 1899-ben választmányi tag a Veszprémi polgári kaszinóban. 1900 körül saját házában helyezte el az édesapjától átvett sütödét, a földszinten péküzletet nyitott. Veszprém 1907-es házjegyzéke szerint, a Suly-családból már csak Lászlónak volt háztulajdona a városban, mégpedig a Rákóczi u. 5 szám alatt. A család által nem használt helyiségeket bérbe adták. Az épület ma is áll Veszprém belvárosában.

Suly Antal és családja (1908 körül)	Suly László és családja (1916)

László édesapja és felmenői nyomdokaiba lépve, számtalan tisztséget vállalt. 1907-ben a Magyarországi Munkások Rokkant és Nyugdíjegylet a veszprémi fiókpénztár elnökévé választja. 1908-ban, közgyűlési döntés értelmében ő szállíthatja a helyi szegényházba a kenyeret. 1918-tól a Veszprém Megyei Takarékpénztár Részvénytársaság igazgatósági tagja. 1920-24 között a Veszprémi Kötő- és Szövőgyár Részvénytársaság igazgatóságának elnöke. 1934-ben Veszprém vármegye törvényhatósági bizottságának választmányi tagja. A hivatali munkája és a pékség mellett László vitte tovább a családi borászatot is. Nem csak a csopaki gazdaság, szőlészet, és borászat korszerűsítésében játszott szerepet a XIX. században, hanem a birtokán végzett, oltványiskolájában alkalmazott fajtaválogatással is hírnevet szerzett.

Lászlónak feleségétől, Bauer Emíliától négy gyermeke született. Egyetlen fiuk, Endre (1893–1954) jogászként a közigazgatásban tevékenykedett. 1932-ben aljegyző, 1936-ban Pápán vármegyei fogalmazó és szolgabíró, a II. világháború időszakában árvaszéki ülnök volt Veszprémben. Lányaik közül Mária (1894–?) Schuller Artúr bankhivatalnokhoz, Ilona (1896–1945) Nagy Dániel honvéd századoshoz, Julianna (1898–1986) Kárász József Veszprém vármegyei gazdasági egyesületi titkárhoz ment feleségül.

Suly Antal iskoláit Veszprémben végezte, majd Budapesten szerzett szőlész-borász képesítést. Rövid gyakornoki idő után 1896 nyarán helyezték Tapolcára szőlészeti és borászati felügyelőnek. A századfordulón Pécsre költözött és borászati felügyelőként dolgozott. 1912-ben vincellériskolai igazgatónak nevezték ki. 1917-ben a királytól legfelsőbb dicsérő elismerést kapott az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartása elismeréséül, mint szolgálaton kívüli viszonybeli kaposvári főhadnagy, egy fogolytábor felügyelőtisztje. A magyar szőlőgazdaság rekonstrukciója körül eredményes munkásságot fejtett ki, amelyet a miniszter Antal fokozatos előléptetésével honorált.

Antal 1897-ben nősült, felesége, Holles Ilona hat gyermekkel ajándékozta meg. Ede (1904–1933) kereskedő és divatüzlet tulajdonos volt. Gizella (1901–1955) Saághy Józsefhez ment feleségül, Margit (1902–1987) szociális otthonokban dolgozott gondozóként. Antal (1903–1981) 1939-ben a komlói kőbányaüzem bányamestereként, 1955-ben a Komlói Aknaépítő Vállalatnál dolgozott. Két gyermeke született, Ilona és József. Utóbbi gyermektelenként hunyt el 2014-ben, így nagy valószínűséggel ő lehetett az 1700-as évek közepe óta Veszprémben élő család leszármazottjai közül az utolsó, aki viselte a Suly nevet.

A családról bővebb ismertetés olvasható az alábbi elérhetőségen.
Mezőhegyi Gergő: A Suly család rövid története

Beküldte: Dr. Mezőhegyi Gergő,,  2019-08-25