B. G. N. Horthy-korszakbeli önéletírásaiban a család nemesi eredetét hangsúlyozta, míg az 1945 utáni évtizedekben azokat a szálakat fejtette ki, amelyekkel elődeit a haladó, osztályharcos forradalmi hagyományokhoz kapcsolhatta.

A két világháború között nem csupán divat volt az őskutatás: az előkelő eredetnek presztízsnövelő hatása is volt. B. G. N. nem is mulasztotta el, hogy minden adandó alkalommal ne hivatkozzon őseire. A számos Gorzó közül nem egykönnyen választotta ki azokat, akiknek nemessége igazolható volt. A kárpátaljai Bilke bizonyíthatóan családi birtok volt valaha, helyileg innen eredeztette nemességét. B. G. N. 1931-ben kérvényezte a kormányzónál a XVII. században feledésbe ment nemessége újbóli elismerését, amit meg is kapott: ekkortól használhatta hivatalosan a Gorzó előtt a Bilkei előtagot. A harmincas évek közepén Dzsingisz kánig vezette vissza családját. Szerinte Batu-kán ükunokája, a mohamedán hitű Karacsin volt a Gorzók őse. Róla nevezte el az 1940-es évek elején fűszerpótlóit - többek között a citrompótlót és a borspótlót.

A második világháborút követően eltörölték a címeket és a rangokat, előnnyé a munkás-, illetve a szegényparaszti származás vált. A "veszteséget" olyan ősökkel lehetett kompenzálni, akik beilleszthetők voltak az osztályharcra szűkölő, nacionalista-kommunista historizáló történetírásba. Így B. G. N. 1945 utáni önéletrajzaiban már csupán a Dózsa felkelésben résztvevő Gorzó Simonra hivatkozott, az anyai ősök közül - édesanyját Madarász Etelkának hívták - pedig valamennyi Madarászt felsorolt, akiknek köze volt akár politikusként (Madarász József és Madarász László), akár festőművészként (Madarász Viktor) az 1848-49-es forradalomhoz és szabadságharchoz. Ágyúkészítő Gorzót is talált, akinek történelmi jelentőségét Gábor Áronéhoz hasonlította.

1945 után büszkélkedett unokatestvérével, Madarász Györggyel, akit korábban nemhogy nem emlegetett, hanem legszívesebben még az emlékezetéből is kitörölt volna. Madarász 1919-ben feladta a kommünt szidó tiszttársait a diktatúra politikai rendőrségének: egyikük életével fizetett szabadszájúságáért és állítólagos szervezkedéséért. A Tanácsköztársaság után életfogytiglani fegyházra ítélt rokon fogolycserével a Szovjetunióba került, majd Franciaországba ment. B. G. N. a kommün konjunktúrája idején sem ment sokra a család jó hírnevét korábban beárnyékoló rokonnal: Madarász bezárkózott a jelenbe; minden múltba vezető szálat elvágott, így a kommunista propaganda számára érdektelenné vált.

Származására kitér abban a családjának(?), saját magának(?), az utókornak(?) szánt életösszegzésben is, amelyet 1958-ban vetett papírra. "Osztályidegen vagyok-e én? És ha az lennék, 1918 és 1958 közötti tetteim semmi érdemet, semmi méltánylást nem jelentenek? Felelni nem az én kötelességem"- írja keserűen.

Forrás: Standeisky Éva