Az őrszem csontig hatoló hidegben folytatta az útját, miközben meg-megállt melegítő mozgásokat végezni, s nagyokat káromkodott.
„Az a jó, hogy nemsokára reggel lesz, és jut egy kis pihenő” – futott át rajta. Hirtelen felkapta a fejét. Egy súlyos test sivítva szelte át a levegőt. Gondolkozásra sem volt ideje, máris hatalmas detonáció rázkódtatta meg. Nem messze csapódott le egy tüzérségi lövedék.
A becsapódásokat követő detonációk dübörgései nem akartak megszűnni. Embertelen hangok hallatszottak, és lángok csaptak fel. Az őrszemet elnyelte a káosz. Kitört a pánik. Rohanó léptek és fegyvercsörgés verte fel az éjszakát.
A falu környékén a tüzérségi előkészítés után megelevenedett a sötétség. A hófedte földből innen is, onnan is fehér csuklyás fegyveres csoportok nőttek ki.

A tüzérség tüzének megszűnése után egy pillanatig minden harcos hangtalanul meglapult, majd eldördült az első lövés. Teljes hevességgel tört ki a harc. A fehér csuklyás szovjet harcosok akkorra már elérték a falu első házait. Zúgó, fergeteges hurrázással rohamozták meg a védőket. A harc kimenetele pillanatok alatt eldőlt.
A magyarok részéről senki sem számított a támadásra. A szovjet katonák láttán futott mindenki, amerre látott.
A község elesett. Rés támadt az arcvonalon. Már csak elszórva lehetett hallani egy-egy puskalövést.
A falutanács épülete előtt leverten sorakoztak a foglyul ejtett magyar katonák. A menekülés lehetetlennek tűnt, csak Jekatyerinovka felé volt az út látszólag szabadon. Ott is partizánokba ütköztek a Hidasi százados vezetésével visszavonulók. A kifejlődött tűzharcban néhányan még el is tudtak menekülni.

Az ezredparancsnokságon nagy fejtörést okozott az eset. A község közvetlenül az arcvonal mögött feküdt. A betörés elreteszelésére minden intézkedést megtettek, de nagyobb óvintézkedésre nem is volt szükség. Úgy látszik a Vörös Hadsereg osztagai megelégedtek a falu elfoglalásával.
Az arcvonalon ismét csend lett.
Múltak a napok. A felderítő járőrök csetepatéi jelentettek némi változatosságot.
Ilyen körülmények között érkezett meg a szabadságáról Fodor József szakaszvezető. Az ezredirodára osztották be. Ennél jobb helyre nem is kerülhetett. A lőszerutánpótlás biztosítása volt a feladata. „Már ez is valami” gondolta magában.

Egyik nap észrevette, hogy komoly készülődés folyik. Seregi ezredes ugyanis a szokottnál nagyobb hangon szidta a bakákat. Ez nála idegfeszültséget jelentett.
Kovács Jancsi is megjárta vele. Egyik reggel nem tudni, mi ütött az ezredesbe, mert elment a körletekbe. Kovács Jancsiék körletében éppen fegyvereket tisztogattak, amikor belépett. Kovács mit sem sejtve az udvarról jött, s minthogy az ajtót befelé nyitotta, bizony alaposan meglökte az ezredes urat, de honnan tudta volna szegény, hogy aznap még ilyen nagy rangú látogatója lesz.
- Hová jössz te ganaj! – üvöltött torka szakadtából Seregi ezredes.
Kovács Jancsi jóformán még vigyázba sem merevedett, suhogtak a pofonok az arcára.
- Ki vagy te, egy utolsó szar baka! – kiabált pofozás közben az ezredes, majd sarkon fordult és elhagyta a házat. Még a lovára felültében is méltatlankodott. Tiszteletlenséget emlegetett a honvédek részéről.
Fodor szakaszvezető is értesült az esetről. Viszolygott belül, és szidta Kovács Jancsit. „Nem tudott vigyázni. Ismerhette már az ezredes urat.”

A tisztek között közszájon forgott az eset. Azt is tudni vélték, hogy miért járta az ezredes körbe a körleteket. Suttogva mesélték egymásnak, hogy nagy ellentámadás készül. Seregi ezredes nem kisebb feladatot tűzött ki, mint a legutóbb elesett község visszafoglalását.
A szemlekörút alkalmával valóban az ezred hangulatát igyekeztek kipuhatolni. Kijelölték az egyes épületeket: „Itt lesznek a foglyul ejtett tisztek, itt a közlegények.”
Megszabták nagy titokban „a zsákmány” elhelyezési körletét is.
Híre járt, hogy a „minta ellentámadás” megszemlélésére repülőgépen maga Jány hadsereg-főparancsnok is megérkezik.
Az ezredirodán már készítették a kitüntetési felterjesztéseket. Nagy titokban a csapatösszevonások is megkezdődtek. A hadosztályi parancsnokságról külön tiszti csoport érkezett.
Egymást érték a megbeszélések. Kialakult a támadási terv. A felderítő járőrök jelentései is alátámasztották, hogy Hidasi százados vezetésével az ezred legjobbjaiból rohamszázadot szerveznek. Hajnali öt órakor a tüzérség előkészíti a támadást. Ez tart hat óráig. Hatkor megindul a rohamszázad, utána pedig a többi századok.
Kitűzték a támadás napját.
A támadásban részt vevők körleteiben már éjfélkor ébresztő volt. A rohamszázad tagjai állig felfegyverkezve, de zajtalanul foglalták el harcálláspontjukat. A hadművelet irányítására Seregi ezredes és törzskara közvetlenül a harcvonal mögött helyezkedett el egy házban. Nappal innen be lehet látni a községbe, ahol a megfigyelők szerint minden csendes volt.
Seregi ezredes izgatottan nézte az óráját. Tíz perc múlva 5 óra. A híradósok egymás után adták tovább a kiadott parancsokat, és pontban 5 órakor a tüzérség megkezdte a község lövését. A Gőringek, a 32 és felesek egymás után zúdították pusztító lövedékeiket a célpontokra. Az éjszakai sötétségben kísértetiesen hatottak a lövedékek robbanásai.
Ezalatt Hidasi százados rohamszázada is elindult. Csatároszlopból csatárláncba fejlődtek, és gyors szökellésekkel igyekeztek a falu felé.
Seregi ezredeshez befutott az első jelentés, hogy a rohamszázad elindult. A géppuskás század is közölte, hogy elfoglalta harcálláspontját. Parancsnoka ígéretet tett, hogy százada biztosítja a gyalogoság előnyomulását. Nem sokkal később jelentették, hogy a tüzérség teljes tűzzel, az összes lövegekkel lövi a falut.
Seregi ezredessel madarat lehetett volna fogatni.
- Minden megy, mint a karikacsapás. – jelentette ki dicsekvően.
De valami baj történt. A falutól balra egyszerre felvöröslött az ég alja. Mintha szárnyas titánok lepték volna el az éjszaka sötétjét. A vörös ég alja elfeketedett és a vörösség sivító vérfagyasztó hangon közeledett feléjük. Mindez egyik pillanatról a másikra következett be!
- Fedezés! – kiáltotta el magát az ezredes, és a domboldalon levő kis házban mindenki fedezéket keresve bújt volna bele, ha lehetett volna, a földbe. Az épület felett keresztben sivítottak el a lövedékek. Pár pillanattal később lehetett hallani a becsapódások dörejét.
- Katyusák! – csak ennyit tudott nyögni Seregi ezredes. Szinte a másik pillanatban megszólalt a tábori telefon:
- Tessék! – szólt a kagylóba az ezredes.
A beszélő nyilvánvalóan ideges lehetett, mert a szobában levők csak kapkodó szóáramlatot hallottak. Seregi ezredes közbevágott néha, de hiába. A beszélgetés hirtelen félbeszakadt. Mindenki ismét a földre vetette magát. Újabb lövedékhullám zúdult át az épület felett.
Seregi ezredes csak annyit tudott nyögni, hogy a tüzérséget találat érte. A Katyusákból kirepülő rakétalövedékek pontosan a tüzérséget lőtték. Megindult a lázas telefonálás.
- A rohamszázad vezetésével azonnal támadásra indulni a falu ellen – zúgott végig a telefon drótjain a készenlétben levő csapatok felé a parancs.
- A tüzérség a készenléti állását változtassa meg! Új felállási helye az ötös számú domb észak-keleti oldala! – zúgott a telefonon át a parancs.
A támadásra készülő csapatokat megzavarta a Katyusák váratlan beavatkozása. Az első pillanatban mindenki azt hitte, hogy a rakétalövedékek a csapatokat érik, de megkönnyebbülve vették tudomásul, hogy nyilván a tüzérséget keresik. Aztán jött a telefonparancs: - Megindítani a támadást! –
Pattogtak a vezényszavak. A rohamszázad megindulása előbb megkezdődött. Már a falu közelében haladtak. Az időnként keresztülhúzó rakétalövedékek vészjósló hangján kívül teljes csend uralkodott.
Háromnegyed hatot mutatott az óra a világító számlapon, amikor a szökellés közben Hidasi százados rápillantott. „Még legalább két kilométer a község” – gondolta magában, – „de mintegy 500 méternyire is vannak már elszórtan házak! Csak odáig észrevétlenül eljussunk!”, villant át az agyán.
Elérték az első házat. Suttogva adott utasítást a mellette lévő hírvivőnek, hogy az érintkezést minden körülmények között tartsák egymással az emberek. Bár a házak mellett osontak, szinte őrjítőleg hatott a nagy idegfeszültséget okozó előnyomulásban a csend. Néhány perce még a Katyusák rettenetes visítása, s most némaság és csend!
Hirtelen meglátták a Vörös Hadsereg katonáit. Zúgott a „hurrá”. Mint a kohóból kiömlő vas, úgy árasztották el a területet a Vörös Hadsereg csapatai, sítalpakon és szánokon futva, miközben mindenféle tűzfegyverrel lőtték a támadókat, azok pedig fejvesztve rohantak visszafelé.
Kovács Jancsi is ott volt a menekülők között. Melle zihálva szedte a hideg levegőt, lábai már fel akarták mondani a szolgálatot, de ő csak rohant. Nem látott, nem hallott, nem tudta, hogy merre tart, csak gépszerűen szedte a lábait, míg össze nem rogyott.

A géppuskások próbálták menteni a menthetőt. Széles sávokat vágtak golyóik az ellentámadó szovjet csapatokon, de minden hiába volt. Nem lehetett megállítani őket. Mintha minden katona nem egy, hanem tíz meg száz ember lett volna. Ahogy elesett az egyik, tízen jöttek utána mit sem törődve a halállal, és a géppuskákat egymás után tették ártalmatlanná. A géppuskások is fejvesztetten futottak el. A századparancsnok siránkozott csak, de senki sem figyelt rá:
„Elszedték a géppuskánkat” – mondogatta egyre magában, míg egy eltévedt golyó keresztül nem fúrta.
Az ezredparancsnokság egymás után vetett be minden tartalékot, hogy az ellentámadást megállítsák. Már nem álmodoztak győzelemről, a község elfoglalásáról. Örültek volna, ha megállítják a szovjet csapatokat. Seregi ezredes fehérre vált hamuszürke arccal adta ki a parancsokat.
Egész nap elkeseredetten dúlt a harc. Magyar részről már a pihenőben levő kerékpárosokat is bevetették. Sőt! Amire nem igen van példa, még a műszaki utászok is bevetésre kerültek.
Síró hangon mondta Seregi az embereinek, hogy: - Már csak ti vagytok az ezredemből.
Másnap hajnalra ért véget a küzdelem. Az eredmény az volt, hogy az arcvonalat a szovjet csapatok negyven kilométerrel visszanyomták. Az ezredet a németek leváltották. Szinte mindenki sebesült volt, több mint háromszázan meghaltak.

Nem sokáig lehetett eszméletlenül Kovács Jancsi. Még rohantak mellette visszafelé a bajtársai. Megmozdult. Meglepetésére nem volt semmi baja. Gyorsan ő is felállt, és iszkolt visszafelé. Ekkor már kocsik, autók is besoroltak a visszafelé rohanók közé. Az egyiken meglepetésére Seregi ezredest ismerte fel.
„No, mégis találkoztunk” – gondolta magában. Odasodródott a kocsija mellé, megkapaszkodott a kocsiban úgy futott. Ekkor jobb felől géppuskatüzet kaptak. A zűrzavar még nagyobb lett. Voltak, akik továbbra is egymáson keresztülgázolva rohantak tovább, de a legtöbben földre vetették magukat. Seregi ezredes is kiugrott a hirtelen leálló autóból és ijedtében közvetlenül Kovács Jancsi mellé feküdt. A géppuska szórása feléjük közeledett. Seregi halálra váltan könyörgött Jánosnak:
- Gyere, fiacskám, cserélj velem helyet – látva, hogy Jancsi az előtte lévő fatörzs mögött biztonságban van.
János felfortyanva kiköpött.
- Cseréljen az ördög – szólt oda foghegyről.
Közben a géppuska elhallgatott, és a rohanás folytatódott tovább. Késő este volt, mire Kovács Jancsi bevánszorgott az egyik községbe. Egyenesen az állomás felé vette az útját. Azt gondolta magában, hogy majd csak indul egy vonat, amelyikkel a front mögötti területre eljuthat ő is.
„Elég volt ebből” – határozta el magát. „Csak egy életem van, azt nem adom oda ezeknek a bitangoknak, akik belehajtanak bennünket a halálba.”

Az állomás felé menet Fodor Jóskával találkozott. Régi jó barátok voltak. Még Budapestről ismerte Kovács Jancsi Fodort. Abban az üzletben szokott vásárolni néha-néha, ahol az segéd volt. Nagy örömmel ölelték meg egymást.
- Hát mi van az Ignácokkal? – kérdezte Jancsi Fodortól nevetve, mert mindenki tudta, hogy a telefonbeszélgetéseknél a lőszerutánpótlást, hogy az ellenség ne hallgathassa le, mindig Ignác fedőnéven kérték.
- Merre tartasz? – kérdezte Fodor válaszul.
- Hazafelé pajtás – hangzott a felelet.
Elhatározták, hogy együtt mennek. Elindultak az állomásra, de alig léptek pár lépést, járőrbe ütköztek. Igazoltatták őket, és igazolás után be kellett állniuk a sorba, amely már a járőrökkel együtt ilyen igazolt katonákból állt. Elindultak az egyik laktanya felé. Itt estére vacsorát kaptak és lefekhettek. Másnap az udvaron sorakozó volt. Az egyik tiszt mondott beszédet. Éltette Magyarországot, és szidta azokat, akik gyáván megfutottak a legutóbbi támadásnál. Kijelentette, hogy a hadsereg-főparancsnok úr elrendelte a szökevények elfogatását és megtizedelését.
Zúgás támadt a legénység körében, de minden oldalról szuronyok meredtek rájuk. Ez után az egyik altiszt kiadta a parancsot, hogy számolják le az embereket. Egy főhadnagy lépett el a sor előtt. Minden tízedik embert kiállított. Ezeket elvonultatták az udvar másik végébe.
Az egész esemény valószínűtlenül hatott. Mindenki dermedten állt a helyén. Belül úgy érezték, mintha mindannyian kicsiny pontokká zsugorodtak volna.
- Istenem, segíts meg! – szálltak el a sóhajok, de nem segített. Kovács Jancsi is a tízes számúak közé került. Nem hitte el, hogy mindez igaz, ami vele történik. Dermedten nézett kitüntetéses mellére. Később gondolt haza a családjára, Budapestre, a gyárra, és lépdelt a többiek között az udvar másik vége felé.
Velük szemben felsorakozott a kivégző osztag. Felhangzott a vezényszó, és eldördült az első sortűz.
Ajkukon szeretteik nevével, torkukon a rémület, az élettől való búcsúzás hangjával hulltak egymásra a tetemek.
A megmaradottak dermedten figyeltek. Iszonyodva hunyták be szemüket egy-egy sortűz után. Álltak, csak álltak, és beléjük szorult egész életük szerencsétlensége.
Kovács Jancsi még élt. Villámként cikáztak benne a gondolatok, elvonult egész élete előtte teljes értelmetlenségével. „Nem akarok meghalni” dobogott benne az akarat, de a következő pillanatban újra sortűz dördült el, és Kovács János honvéd, akit kétszer tüntettek ki az ellenség előtt való hősies magatartásáért, odaadta életét azoknak, akik tőle egész életében csak áldozatot követeltek, s ezért cserébe golyóval fizettek.

Írta: Albert József