Kezdőlap Újdonságok Kereső Egyesület Levelezés Aktualitások Kutatás Adattárak Történetek Képek, videók Partnereink RSS
 
 Személyek 
 Családok 
 Események 
 Helytörténet 
 Személyes 
 Tallózó 
 Kutatásról 
Agnes Schilling - Menekülés Németországba
Csudnay Emil – egy századfordulós dszentri fiú története
Clama Anna, avagy a hamis keresztlevél
Mohácsy János szőnyi református rektor-főtanító emlékére
A kiskorú Réder Jenő névváltoztatása
Kray Jakab, a késmárki vértanú
Ötven évesen besorozva a „nagy háborúban”
Glück Gyuri szerencsésen hazatért a hadifogságból
A csatkai remete: Domján József
A Keleti Fronton (Kovács János emlékére)
Nem lettem „muss-muss” katona
Mikor született Kossuth Lajos?
Liszt Ferenc furcsa famíliája
dr. Kemény Gyula rehabilitációja
Krucsay János végrendelete
Önéletrajzi változatok a származásra
Szalay József - Csak egy magyar volt
Pálffy Ferdinánd végrendelete
Ekebontó Borbála
Agnes Schilling - Menekülés Németországba

Bevezető

2016 elején Richard Ring és családja édesanyjuknak, Agnes Schillingnek (1. ábra) méltó emléket állított a Quer durch Mitteleuropa in den Wirren des 2. Weltkrieges.1 című könyvecske kiadásával.


1. ábra

Agnes férjét Anton Ringet besorozták a német hadseregbe. A felesége úgy érezte, hogy 1944 őszére a Magyarországra előrenyomuló oroszoktól nem várhat könyörületet. Karján két gyermekével Németországba menekült. Megpróbáltatásait kockás füzetébe jegyezte fel (2. ábra). Talán azért, hogy lidércálmaitól megszabaduljon. Gondolatait szerkesztve és kissé rövidítve ültettük át magyarra. Sajnos az átélés mélységét nem tudtuk hitelesen visszaadni.


2. ábra

Az első rövidebb háborús élmény (1944. szeptember)

1944. szeptember közepén két gyermekemmel, a három és fél éves Richarddal és a féléves Irmgarddal Dunakömlődről Hans Schilling testvéremhez menekültem Budapest egyik külvárosába. Hans bátyám előrelátóan kertjében védőárkot épített az orosz bombázások ellen. Minden éjjel intenzív légitámadás volt, az úgynevezett Sztálin-orgonákat2 lehetett hallani, amelyeket „Sztálin-gyertyák”3 támogattak. A város kísértetiesen kivilágosodott, és sűrű füstfelhő keletkezett. Csak ezután kezdődött a bombázás, mindig ugyanolyan séma szerint. Hans családja és én a kisgyermekeimmel éjszakánként a védőárokban kerestünk menedéket. Lábunk alatt a közeli becsapódásoktól szinte rengett a föld. A bombák szünet nélkül üvöltöttek, félelmünkben egész testünkben remegtünk. A közvetlen szomszédságban bombák robbantak. A levegő elviselhetetlenül csípős volt a szmogtól és az égő anyagoktól.

A harmadik éjszaka után többé már nem tudtam a harci zajt elviselni, és visszautaztam szüleimhez Dunakömlődre.

1944. október elején az orosz csapatok a Duna keleti partja mentén észak felé törtek előre. Ekkor menekültem el másodszor szülőföldemről, Dunakömlődről. Barátnőmnél, Maria Lissynél (született Maria Feld) Németkéren4 találtam menedéket. Itt, istennek hála, távolabb a háborús eseményektől, öt hetet nyugodt körülmények között tölthettünk el. A Vörös Hadsereg előrenyomulásával a front egyre közeledett. Az emberek mind gyakrabban beszéltek arról, hogy sok németet orosz munkatáborokba deportálnak, ami embertelen életfeltételeket és bizonytalan visszatérést jelentett. Ekkortájt a német hadvezetés felszólította az összes magyarországi németet: saját biztonságuk érdekében hagyják el Magyarországot.

Az első menekülés Magyarországról (1944. november)

1944. november közepén gyermekeimmel és Maria barátnőm családjával együtt elhagytam Németkért, és Cecére mentünk, melynek pályaudvara a „Nyugatra“ utazás egyik gyülekezőhelye volt. A várakozók között szülőfalumbeli ismerősök is voltak. Eltelt néhány nap, mire a vonat elindult, és kezdetét vette idegfeszítő utazásunk az ismeretlenbe.

A legtöbb állomáson félreállítva vártunk a továbbhaladásra. Gyötrelmes lassúsággal, csigatempóban mentünk előre, mindenütt gyakori megállásokkal, sokszor akár a nyílt pályán is.

Mintegy két hét múlva, december elején érkeztünk Szombathelyre, ahol sokáig hiába vártunk az indulás zöld jelére. Csoportvezetőnk, Schmidt úr állandó és kemény hadakozása után már csaknem folytathattuk volna az utat. Ám ekkor légiriadót fújtak, és a vonat nem hagyhatta el a pályaudvart. Megint órák teltek el, amíg az állomásfelügyelő – miután fegyverrel megfenyegették - megadta az engedélyt az indulásra.

Alig negyedórás haladás után újabb bombariadó következett. Hirtelen megállt a szerelvény, mindenki kiszállt, és a bozótos alá, az árokba menekült. Körülöttünk robbantak a bombák, a bevetés felénk közeledett. A robbanásokat nemcsak hallani, érezni is lehetett. A Szövetségesek légiereje a pályaudvart és a város környékét támadta. A horizontot sűrű füstfelhő borította ott, ahol röviddel azelőtt tartózkodtunk. Majd vadászrepülők vettek célba minket, és gépfegyverekkel lőttek ránk. Történt néhány könnyebb és súlyosabb sebesülés. Egy óra múltán alábbhagyott a támadás ereje. A repülők elmentek, és csend állt be. Gyermekeimmel épen jöttünk ki ebből a fojtogató, égett szagáradatból. Vajon sikerül-e Ausztriába jutnia a menekülő csoportnak?

Sejtelmünk sem volt arról, hol végződhet az utazásunk. A vonatút – ez az Odüsszeia – még körülbelül két hétig tartott, a légiriadók miatti gyakori kényszerszünetekkel. Megállás, kiszállás, várakozás órák hosszat, beszállás a tovább utazáshoz – veszteglésekkel teli állandó félelem és szorongás Ausztrián és Csehországon át.

1944 karácsonyára begördült a menekültek vonata a drezdai főpályaudvarra. Ezután a fárasztó, az alapvető higiéniát is nélkülöző, örökös veszélyeket hozó utazás után mindenki megkönnyebbülve lépett a túlzsúfolt városba.

A drezdai tartózkodás első hetei az ekkor még csodaszép városban

A pályaudvar közelében lévő egyik iskolába szállásoltak be két gyermekemmel és még körülbelül húsz további személlyel együtt. Az iskolateremben az emeletes ágyak szorosan egymás mellett álltak (az ágy volt a lakás). A rengeteg megpróbáltatás után mégis elégedettek voltunk. A szobát fűtötték, tető volt a fejünk felett és kaptunk enni.

Nyugalomra azonban nem számíthattunk. Este vagy éjszaka gyakran légiriadót fújtak. A Szövetségesek (angol-amerikai) repülői stratégiai bombázásokra indultak Drezdától keletre. Ilyenkor gyermekeimet fel kellett ébresztenem, és takaróval bebugyolálva kellett őket az iskola óvóhelyére vinnem. Így telt el egy hónap.

1945 januárjának végén Irmi kislányom (9 hónapos) megbetegedett. Komoly láza lett, és erősen köhögött. A kórházban diftériát állapítottak meg, és ápolásra ott tartották. Rám ez sokként hatott. Naponta meglátogattam, Maria barátnőm és ismerőseim sokszor velem jöttek.

1945. február 11-én legnagyobb meglepetésemre férjem Drezdába érkezett. Megtudta, hogy itt tartózkodunk. Rövid ideig újra láthattuk egymást. Neki és bajtársainak Görlitzbe kellett utaznia, hogy csapatának felszereléseket vigyenek. Egységük Pilsen (Csehország) közelében állomásozott. Amikor a csoportfőnök a családi találkozásról értesült, férjemnek külön szabadságot ígért a Görlitzből történő visszatérés után. Február 13-án este újra vártam a férjemet a drezdai pályaudvaron, de a vonat nem érkezett meg.

A drezdai „halálos éjjel“ poklában5

Február 13-án 22 óra körül újra felüvöltöttek a szirénák, előzetes légiriadót jelezve. Összeszedelőzködtünk, de semmi fontosat sem tudtunk magunkkal vinni, mivel a bombázás hirtelen kezdődött el. Alig értünk az óvóhelyre az iskolát találat érte. A föld és az épület falai rengtek a robbanásoktól. Mindenhova bombarepeszek és kődarabok hullottak, körülöttünk por kavargott. Beszakadt a pince födémje, patakokban ömlött be a víz. Hirtelen félelmet keltő kiáltás hallatszott: “Mindenki kifelé a pincéből!“. Pánik tört ki, vad, zaklatott jelenetek játszódtak le. Mindenki elsőnek akart kijutni, és a szűk pinceajtóhoz tolakodott, ami a szabadba vezetett. A következő pillanatban a kijárat eltorlaszolódott. Szörnyű káosz keletkezett. Kezemben Richarddal attól féltem, hogy eltaposnak. Tehetetlenül álltam egy darabig. A törmelékhalmokon üggyel-bajjal átbukdácsolva szinte a csodával határos módon kijutottunk az iskolaudvarra. A szabadban azonban borzalom fogadott. Az iskola lángokban állt. Házmagasságú, vörösessárga lángoszlopok lobogtak, sűrű füstgomolyaggal keveredve az éjszakai égbolton. A batyunk, az a kevés holmink is égett. Semmit sem tudtunk megmenteni a puszta életünkön kívül. Csak az maradt meg, ami rajtunk volt.

Az iskolaudvaron álltunk a lángtengerben, minden köröttünk lévő ház égett. A föld remegett a szüntelenül tartó könyörtelen megsemmisítő szőnyegbombázástól. Most hová menjünk?

Szerencsére maradt egy egérút. Az iskolaudvaron a „Nagy Kert“ irányában nem volt tűz. Egymást segítve másztunk át a falon. Itt némi megkönnyebbülést éreztünk, a repeszárokban pillanatnyi védelmet találtunk. Láttuk, ahogy a nagy háztömbök lángokban állnak, és a ledobott rengeteg foszforbomba okozta szörnyű tűzijátékban porig égnek. Ezt a félelmetes éjszakát, amíg élek, nem tudom elfelejteni. Egész testemben reszkettem a félelemtől.

A rendkívüli hőképződés miatt még magasabbra szöktek a lángok, ami a tűz körül lévő levegőt magasba emelte, emiatt viharos erejű légmozgás tört ki. Undorító szagú, erősen csípős szmog, tüdőt maró, fojtogató füstfelhő képződött. Halálra váltan feküdtem az árokban a kisfiammal. Mi jöhet még ezután? Hajlék és haza nélkül - ez már a földi pokol!

A repeszekkel teli árokban voltunk, amikor éjfélkor a bombatámadások újabb sorozata következett. Felfoghatatlan mennyiségű foszforbomba záporozott az éjszakában vakítóan égve. A tűz, a szélvihar, az elviselhetetlen, förtelmes halál utáni bűz fojtogatott minket, és halálfélelmet idézett elő.

A lángok és a robbanások izzó fényében láthattam, hogy sok, védelmet kereső ember feküdt mellettünk az árokban. Rémülten láttuk, hogy az árok kijárata elzáródott. A lángfalon keresztül nem lehetett többé kimenekülni. Fulladás fenyegetett bennünket. Behunytam a szememet, semmit sem akartam látni. Az idegeim majd’ szétpattantak. Ekkor valaki halálmegvető bátorsággal az égő foszforbombát kihajította az védőárokból. Őrangyalunk volt, megmenekültünk, és a hajnali szürkületig az árokban maradhattunk. Rossz időben, rossz helyen voltunk? - kérdeztem magamtól.

Richard fiam, alig négy évesen, bátran viselkedett. Bár aligha fogta fel, hogy az anyja mennyire aggódik, és szenved, de érezte a veszélyt, mégis nyugodt maradt, így sokat segített nekem.

A bombázások éjszakája után

Reggel lett, mindenütt füstfelhő és sűrű szmog, a megperzselt levegő árasztotta a bűzt. A kórház felé botorkáltam.

Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mi történhetett a kislányommal, Irmgarddal. Túlélte-e a szörnyű támadást a kórházban? Utolsó maradék erőm arra serkentett, menekülni előre-előre. Amint kiléptünk az utcára, kísérteties látvány fogadott. Ahová csak néztünk, holttestek hevertek. Remegtem ennek a borzalomnak a láttán. Megszámlálhatatlan ártatlan ember halt itt meg. És a mély bombanyomok az utcákon! Méter magas falmaradványok feküdtek mindenütt vagy álltak, mint óriás csontvázak. Köröskörül maró, fojtogató füst, a tetemek bűze, por és hamu vett körül minket.

Újra és újra magam előtt látom ezt az iszonyatos látványt a maga pőre valóságában. A borzalom még a halottak arcára is kiült. A hullák szabályosan egymásra feküdve tornyosultak. A világosbarnától a feketéig megszenesedett testük a felismerhetetlenségig összeégve. Minden bűzlött. Vajon ilyen lehet a pokol? Aki elképzeli, aki feldolgozza mindezt, aki majd megpróbálja megérteni, ami itt történt velünk, talán el sem hiszi az egészet.

A szüntelenül hulló égő bombáktól az aszfalt az utcán megolvadt, és sűrűn folyós lett. A légi csapások elől ezen az úton az Elba folyóhoz menekülők beleragadtak a szurokba, és gyötrelmes kínhalált szenvedtek. Ezek a rettenetes rémképek iszonyú erővel és kitörölhetetlenül belevésődtek a fejembe, a szívembe, a lelkembe.

Irmgard keresésére a kórházhoz értem. Istenem, mi fogadott! A kórház nem volt sehol, a föld színéig leégett. Néhányan a romok körül álltak tehetetlenül. Kérdezősködtem a lányom felől; nyolc gyermek eltűnt, valószínűleg a füsttől megfulladtak, de hogy a többiekkel mi történt, senki sem tudta. A teljes bizonytalanság súlyos csapásként ért, szörnyű gondolatok gyötörtek. Vajon él-e a kislányom, és hol lehet? Próbáltam elhitetni magammal, hogy biztonságban van. A további keresése itt, ebben a káoszban értelmetlennek látszott. A megperzselt ruhájú és hajú menekülteket látva különös érzés fogott el. Engem is csak az a gondolat foglalkoztatott, hogy előre, minél gyorsabban el innen. A halálfélelemtől és az átélt éjszaka borzalmaitól megtörten menekültünk.

Már világos reggel volt, mire a város szélére értünk. Összeszedtem minden bátorságomat, bementem az egyik házba, és kisfiamnak ruhát kértem, hiszen csak hálóholmi és köpeny volt rajta. Szerencsére kaptam rövidnadrágot, térdharisnyát, ingecskét, mellényt és szandált. A segítség kincset ért számunkra. Sajnos a nagy hóban Richard nem bírta a futást, és újra erőtlen karjaimba kellett őt vennem.

A távolban még hallatszott a dörgés, a bombák zaja.

Bárhova néztünk, lerongyolódott emberek siettek a szörnyű éjszakától összetörve. Sokan hátizsákot cipeltek, a mellettük haladókat szinte nem is érzékelték. Kétségbeesetten, némán élték át újra és újra a megpróbáltatásaikat. Egyetlen céljuk volt: kikerülni ebből a pokolból.

Menekülés Hermsdorf felé

Hirtelen repülők jöttek, mélyen alászálltak, és gépfegyverrel lőttek bennünket. Aki tudott, az utcai árokba vetette magát. A vadászgépek többször is elhúztak felettünk, és minden védtelen személyre, gyerekre céloztak. Vártunk. Amikor végül megszűntek a zajok, összeverődtünk, és vonultunk tovább. Már dél volt, de az állandó rettegéstől szinte nem éreztük az éhséget.

Egy településre érkeztünk. Az itt lakók felhívták a figyelmet, hogy az iskolában étkezhetünk. Az iskolateremben mindenki kapott egy-egy tányér meleg levest. Nagyon ízlett. Szünetet tartottunk, kimerülten ültünk. Richard elaludt, én is valamennyire kipihentem magam.

Hamarosan tovább indultunk, mentünk, amíg este nem lett. Az egyik házban megszállhattunk. A szobában szalmát terítetek a földre. Jéghideg volt. Takaró alá bújtunk, és egymást melegítettük. Richard hamarosan elaludt.

Kínzó lidércálomra riadtam, verejtékben úsztam. Feszülten hallgatóztam a téli némaságban. Aludni már nem tudtam. Aggódó gondolataim lányom körül forogtak. Hol van most, mi lehet vele, túlélte-e a bombázást? Istenem, segíts!

Másnap reggel rántott levest kaptunk. Aztán meneteltünk tovább. Ez így ment hat napon át. Éjszakára valahol mindig találtunk alvási lehetőséget. Megismerkedtem egy családdal, amelyik velünk tartott, és időnként Richardot is (akinek nem volt rendes cipője) vitték.

Időközben az Érchegységbe értünk. Egyszer csak egy magányos vadászrepülő szállt lefelé. Mindenki gyorsan menedéket keresett. Az ismerősök, akik Richardot vitték, a fiút gyorsan letették, és elfutottak. Ott álltam a magas hóban egymagam. Muti, Muti – hívott a kisfiam. Rögtön odaérek, mondtam, és utat törtem magamnak a hóban. Talán ötven méterre lehetett tőlem, de csak lassan haladtam előre. Amikor végre eljutottam hozzá, egy helybéli barátságosan megkérdezte: honnan jöttünk és hová akarunk menni. Drezdából jöttünk, és a pokolból menekülünk – válaszoltam. Drága emberek, drága emberek, micsoda megpróbáltatásokat kellett átélniük! – mondta a helybéli hölgy, és a házába hívott.

A hölgy megnyugtatott, hogy itt, Hermsdorfban, még nem volt légiriadó, csak ez az egyetlen repülő okozott pánikot. A házában felmelegedtem. Köhler asszony, a házigazda meleg teát adott. Olyan jól esett, még most is érzem a számban az ízét. A háziasszony elmondta, hogy sok menekült érkezett a faluba. A polgármester az iskolában meleg ruhákat fog osztani, ő is odamegy segíteni. Mi is jöhetünk vele.

Jól megértettük egymást. Meséltem elveszett gyermekemről. Azt javasolta, érdeklődjek utána a községházán. Ő addig néhány ruhát félretesz nekünk. Sajnos a községházán nem tudtak segíteni.

Amikor az iskolához értem, nagy lett az örömöm. Micsoda véletlen, Maria barátnőmmel és családjával, valamint néhány földimmel találkoztam. Mindnyájan őszintén örültünk, hogy életben vagyunk.

Néhány héten át az iskolaépületben szalmán aludtunk. Úgy feküdtünk egymás mellett, mint a szardíniák a konzervdobozban.

Az utcán többször is találkoztunk Köhler asszonnyal, mindig volt néhány kedves szava, egyszer-egyszer látogatóba hívott magához. Megtudtuk, hogy szülésznő, és a házában szüléseket vezet le. A következő látogatásunkkor nagy meglepetésemre egy teljes szobát rendezett be számunkra. Minden volt benne, szekrény, fekvőhely, gyerekágy Richardnak, edények. Ennyi jóságot nem is tudtam elképzelni. Elöntöttek a könnyek. Mindent elvesztettünk, ebben éltünk és most milyen menedéket kaptunk!

Néhány nap múlva megkérdeztem Köhler asszonyt, megoszthatnám-e a szobát Maria barátnőmmel. A kérésnek habozás nélkül eleget tett. Mi pedig végtelenül boldogok voltunk, hogy együtt lehettünk. A községtől élelmiszerkártyát kaptunk, és főzhettünk is magunknak.

A megpróbáltatások súlyától valamennyire megszabadulván lassanként összeszedtem magam. Elhatároztam, hogy Drezdába megyek Irmchen kislányom megkeresésére. A döntést háziasszonyunk is támogatta, Maria pedig vállalta Richard ellátását.

Kislányom keresése

1945. március közepén Drezdába utaztam. A városban még mindig iszonyatos látvány fogadott. Amerre a szem ellátott, a bombázás és a heves tűz okozta teljes megsemmisülés látszott. A házak romokban hevertek, legtöbbjük a földig leégve. Kiégett tűzoltókocsik álltak az utcán. A belvárosból teherautók vitték el a halottakat. Az elszenesedett tetemeket lapáttal és villával rakták fel a járművekre. Nem tudom szavakkal kifejezni azt az érzést, amit a látvány kiváltott. Egész életem során nem fogom elfelejteni.

Az elpusztult korház környékén kérdezősködtem. Sajnos senki sem tudott felvilágosítást adni. Az úgy-ahogy összetákolt városházához mentem abban a reményben, hogy megtudjam, hová kerültek a betegek az egykori kórházból. Pirnába és Niedersedlitzbe helyezték el a túlélőket – volt a rövid útbaigazítás.

Gyalog elindultam Pirna felé. A városban nem volt sem vonat, sem busz, így csak estére értem Drezda szélére. Nagyon fáradtan egy kolostorhoz mentem éjjeli szállást kérve. Barátságosan fogadtak. Beszéltem sorsomról és jelenlétem okáról. Jót tett, erőt adott, ha ebben a nehéz időkben erről másokkal szót válthattam. Oldotta a görcsöt a mellemben, a kétségbeesést és ezeknek a rettenetes napoknak búját-baját.

Másnap reggel Pirnába utaztam. A kórházban a lányom nem szerepelt a felvett gyermekek között. More ez kiderült, száz halált haltam. De még élt a remény, hogy Niedersedlitzben megtalálhatom. Aggódva gondoltam arra, hogy vajon ott lesz-e a gyerekem.

Niedersedlitzben ápolónővérekkel találkoztam, akik zöldséggel teli nagy ruháskosarat cipeltek a betegek ellátására. Kérdésemre azt mondták, hogy Drezdából gyerekek is kerültek ide, az egyik nővér homályosan emlékezett a lányomhoz hasonló nevű kislányra. Csatlakoztam hozzájuk, minden erőmet összeszedve húztam a nehéz zöldséges kosarat 5 kilométeren keresztül.

Egy iskolához értünk, amely most ideiglenes kórházként működött. Egész testemben remegtem, amikor a gyerekrészlegre beléptünk. A gondviselés úgy akarta, hogy az első ágyban a lányomat pillantsam meg. Csodálatos érzés öntötte el a szívemet. Örömkönnyeimmel küzdve értettem meg, hogy itt van velem, megtaláltam. A főnővérrel megbeszélve azonnal magammal vihettem. Nagyon lesoványodott, legyengült a betegségtől, alig hat kilót nyomott (a korábbi 10 kg helyett).

Siettem, hogy elérjem az esti vonatot. Az utazás alatt légiriadó volt. Gyorsan ki kellett szállni a kegyetlenül hideg éjszakába. Jó ideig vártunk, amíg elindulhattunk. Már majdnem éjfél volt, mire Hermsdorfba érkeztünk, és a nagy hóban még egy órát kellett gyalogolnom. Biztosan nagyon fáradt lehettem, de semmit nem éreztem, csak a leírhatatlan boldogságot.

Háziasszonyom és Maria barátnőm is osztoztak örömömben. A kislányt nagy odaadással gondoztuk, éjjel-nappal, szabályszerű időközönként kis adagokkal tápláltuk, meleg vizes palackkal melengettük. Testhőmérséklete hamarosan normálisra emelkedett. Kis lépéssekkel, de jobb lett a közérzete. Körülbelül két hét után rendbejött.

Utazás a férjemhez

Ekkor megkockáztattam, hogy felkeressem férjemet kislányom megtalálásának örömhírével. Maria barátnőm elutazásom idejére vállalta két gyermekem gondozását.

1945. április elején vonattal Drezdából Pilsenbe utaztam, ahol férjem egysége szolgált. Napokat töltöttünk együtt örömben, boldogságban. Megtudtam, hogy 1945. február 13-ról 14-re virradó éjjel, azon a végzetes napon, a férjem gyalog Drezdába jött, ahol két napig eredménytelenül keresett minket. Volt a leégett kórháznál is, rá is sokkolóan hatott a pusztulás, a halál iszonyatos látványa. A sikertelen keresés után kétségek közt szorongva visszatért a csapatához, Pilsenbe.

A látogatás ideje gyorsan letelt. A katona bajtársak zsírral, liszttel, cigarettával kedveskedtek.

Míg a Pilsenbe utazás akadálytalanul zajlott, visszatértemkor nehézségeim támadtak. Prágán túl nem kaptam jegyet a továbbutazáshoz, mert útlevéllel nem tudtam magamat igazolni. Segítséget kértem a Vöröskereszttől, akik bürokráciamentesen jártak el, és így a következő vonattal Drezda illetve Hermsdorf felé elutazhattam.

Mária barátnőm gyerekeimet a lehető leggondosabban ellátta.

1945. május 9-én véget ért a háború.

Még volt néhány nyugodt napunk Hermsdorfban, mielőtt a Vörös Hadsereg falunk felé közeledett. Sok német katona és civil ekkor Csehország felé indult el. Mi is a menekültekhez csatlakoztunk. Katonákkal Komotauba (Chomotov) utaztunk, ahonnan a hazajutást nekünk kellett megoldani.

Máriával és rokonaival együtt megtudtuk, hogy hamarosan vonat indul menekültekkel Magyarország felé. Ismerőseim viszonylag gyorsan és szerencsésen eljutottak a kívánt vonathoz. Magukkal vitték Irmchen kislányomat is. Engem Richárddal a tömeg félre szorított, csak az alsó vonatlépcsőig jutottunk el. Nem tudtam feljebb menni, és mivel így veszélyesnek tartottam az utazást, Máriáéktól kértem, hogy adják ki az ablakon Irmchent. Ők inkább leszálltak, nem akartak engem a két gyerekkel egyedül hagyni.

Ebben a számunkra idegen városban nem tudtunk éjjeli szálláshoz jutni, ezért a pályaudvaron maradtunk. Itt találkoztunk németekkel, akik szerint Magyarországra Prágán keresztül lehet utazni. Ez végül nekünk is sikerült, és így 1945. június elejére megkönnyebbülve szülőfalunkba Dunakömlődre érkeztünk. Itthon komoly gyomorpanaszaim támadtak. A rendszertelen étkezések és az állandó félelem miatt a gyomrom összeszűkült, alig volt éhségérzetem. Hosszú ideig nem tudtam rendesen enni.

A második út Németországba1

1946 elején a Vöröskereszttől megtudtam, hogy férjem Roth/Nürnbergben amerikai hadifogságban van. Újra útra keltem két gyermekemmel, de még egyszer nem akartam olyan viszontagságos helyzetbe kerülni, mint korábban.

1946 tavaszán megkezdődött Magyarországon a németek és a „dunai svábok” kitelepítése (kb. 250 ezer ember). Ezt a szovjetbarát új magyar kormány támogatta. Aki német nemzetiségűnek vallotta magát, a Volksbund tagja, vagy katona volt, azt kitelepítették, illetve kiutasították.

Csak a legszükségesebb dolgokat tettük bele az öt éves fiam által vitt kisebb és az én nagyobb hátizsákomba. Kétéves kislányomat a karomban vittem. Paksról vonattal a fővárosba utaztunk, ahonnan különvonattal kellett Németország felé menni. Budapesten a megszokott kép fogadott: túlzsúfolt peronok, illetve várótermek és rengeteg vonatra váró ember. Amikor készen állt egy vonat, valaki figyelmeztetett: nehogy erre szálljak fel, ez Oroszországba, Szibériába megy, amit azonnal megértettem. Később helyi járattal utaztunk Ausztria felé.

Egy napig tartott az út az osztrák határterületig. A határt ekkor még nem védték szögesdróttal. Menekülteket segítők mutatták nekünk a szabad átkelést Burgenland (Ausztria) felé.

A határőrök válla fölött még egyszer visszanéztem szülőföldemre. Nem volt célszerű megszólalni. A hajnali derengésben a gabonatáblákon meghajolva mentünk keresztül magasan álló kalászok védelmében, azután térdig érő patakon gázoltunk át. Meredek emelkedő következett, (Richard meg-meg csúszott), és immár Ausztriában voltunk.

További két órás menet után magányosan álló parasztházat vettem észre. Toronyiránt oda mentünk. A gyaloglástól alaposan elfáradtunk. Már dél volt mikor a házba beléptünk. Megkérdeztem a háziasszonyt, hogy főzhetek-e magunknak levest. Megengedte. A hátizsákból lisztet és tojást vettem elő, és a tűzhelynél tevékenykedtem. Még tíz perc sem telt el, amikor már egy határőr állt mellettem, és egy olyan menekült felől érdeklődött, aki kisgyerekkel és nagy hátizsákkal jött.

Én vagyok az mondtam. Láthatóan alig akarta elhinni, hogy már a konyhában vagyok. A fejét csóválva még egyszer rám nézett, és elhagyta a házat.

Ausztriából vonattal Bajorországba utaztunk, és a dachaui menekülttáborban került először fedél a fejünk fölé. A Vöröskereszt határozta meg a következő tartózkodási helyet a családegyesítés érdekében.

A férjem, Anton Ring 1946 késő nyarán szabadult a fogságból.1 Foglalkozásának megfelelően (sajtmester) a családot Uehlfeld/Neustadt a.d. Aisch-ba költöztették. Az ottani tejgazdaságban szakemberhiány volt. Itt kezdődött a Ring család élete az új hazában. Néhány év után munkabírásukkal, szorgalmukkal a német társadalom megbecsült tagjává váltak. Négy értékes gyermeket neveltek fel.

-----------------------------

Agnes Ring (1917-2001, született Schilling) ősei, a Schilling-család tagjai, Lautenbachból származnak, és II. József idején telepedtek Dunakömlődre. Agnes nővére, Schilling Teréz (1912-1978) magyar férje révén (Tóth Antal) Magyarországon maradt. Rokonságunk innen ered (3. ábra).

Ágnes néni dinamikus és családcentrikus asszony volt, rokonait szerette, támogatta, magyarországi ismerőseivel is gondosan ápolta a kapcsolatait. Főztje még az én érzékeny gyomromnak is áldás volt. Sie war eine wunderbare Frau. Amíg élünk, jómagam, Turcsányi Péter és leányaim, Zsuzsa, Katalin, igaz szeretettel gondolunk rá.


(Ühlfeld helyesebben Uehlfeld)

Beküldte: Turcsányi Péter,  2019-08-30

1 Közép-Európán keresztül a 2. világháború zűrzavarában, Richard Ring Lindau 2016
2 Többfunkciós szovjet rakétafegyver (Katyusa)
3 Lassan leereszkedő fénygömbök, melyek jobban látható célpontot szolgáltatnak
4 Dunakömlőd és Németkér tolna megyei falvak, ahová II. József németeket telepített
5 Drezda földig rombolása a 2. világháború egyik legértelmetlenebb cselekedete, szinte csak polgári létesítményeket sújtott. Mivel nem ismerik a Drezdába menekültek számát, 35 ezer és 135 ezer közötti áldozatot tételeznek fel. Hirosimához hasonló méretű borzalom
6 Itt véget ért a napló, továbbiakban Ágnes néni gyerekeinek diktálta a szöveget
7 Ágnes néni diktálása itt véget ért

 

© MACSE - Magyar Családtörténet-kutató Egyesület  Postacím : 1114 Budapest, Bartók Béla út 21.     macse.koordinator@gmail.com 
Oldaltérkép  -  Adatvédelmi szabályzat  -  Szerzői jogok   -  Impresszum   -  Webmester