|
|
Az egyház és az állam szétválasztása |
|
I. Az egyház és az állam összefonódása |
A középkori Európában az egyház és az állam összefonódása történelmileg a népvándorlás korában, a VIII. század második felétől kezdődően alakult ki. A Bizánctól való függetlenedéssel egyetértő Zakariás pápa a karoling Kis Pipin majordomust 751-ben királlyá választatta, aki viszont 756-ban lehetővé tette a pápai állam megalakulását, s ezzel a pápának politikai hatalmat is biztosított. Így kezdődött...
Kis Pipin fia, Nagy Károly csaknem fél évszázados uralkodása alatt teljes mellszélességgel támogatta az egyházat. Ő rendelte el az egyház anyagi támogatására fizetendő tizedet, és az egyház feladatává tette az iskolák létesítését. A pápa tudomásul vette, hogy felkent királyként Nagy Károly nevezi ki a püspököket, sőt a birodalmi zsinatokat is ő hívja össze.
III. Leó pápa 800-ban Nagy Károlyt császárrá koronázta, s ezzel Bizánc (a kelet-római birodalom) ellenpólusaként létrejött az ún. nyugat-római császárság. Ettől kezdve a nyugat-római császár természetes feladata volt – saját világi hatalma kiépítése mellett – az egyház védelme is. Az egyház védelme a kereszténység szervezését és terjesztését is jelentette.
A császár a pápa által is elismerten rangelsőnek számított a keresztény fejedelmek között, s a kereszténység közös ügyeiben meghatározó volt a véleménye.
Az összefonódás azzal vált teljessé, hogy 824-ben I. Lothár császár kötelezővé tette, hogy egy megválasztott pápa a felszentelése előtt a világi kérdésekben hűségesküt tegyen a császárnak. Ellentételként viszont a pápa joga volt a császári méltóság ajándékozása, a császár megkoronázása a Szent Péter bazilikában, s tőle az egyház fejének kijáró hűségeskü kivétele.
Ezt az eseménysort követően a világi és az egyházi hatalom egymással szövetkezve évszázadokon át irányíthatta a nyugati világ sorsát.
Az említett összefonódás a középkorban praktikus feladatmegosztást is eredményezett. A XVIII. század végéig Európa-szerte az egyház volt a tényleges társadalomszervező erő. A hitélet kézbentartása mellett az egyház hivatásszerű feladatává és egyúttal "természetes" monopóliumává vált
- az iskolafenntartás,
- az oktatás,
- a karitatív tevékenység is, továbbá
- a kánonjog területére utalt ún. nem evilági dolgoknak tekintett családi ügyek bonyolítása, köztük a tridenti zsinat után előírt egyházi házasságkötéseknél való közreműködés, illetve az ugyanekkor elrendelt anyakönyvvezetés is.
A világi uralkodó „állami” feladata volt az egyházi monopóliumok tiszteletben tartása és tartatása mellett – némi leegyszerűsítéssel – az alattvalók (a lakosság) biztonságára ügyelés keretében az ország védelme, az ország háborúk útján való gyarapítása, s ezek érdekében katonaság működtetése, ez utóbbira hivatkozva az adószedés. |
II. Az egyház és az állam szétválasztása |
Az európai – mai szóval liberális – filozófusok a XVIII. század eleje óta hangoztatták, hogy az ember szabadságát a két összefonódott hatalom: az egyház és az állam béklyói akadályozzák.
Programszerűen hirdették meg tehát a célt: az összefonódást meg kell szüntetni, mert a szétválasztástól meggyengülésükre lehetett számítani, s ettől várható az ember szabadságának kiteljesedése. E célnak alapvetően fontos kiinduló lépésének tekintették az egyházak a családokkal összefüggő adminisztratív monopóliumának megtörését, s első lépésként a házasságkötés (és a házasság felbontása), továbbá az anyakönyvezés állami kézbe vételét, és a gyermekek vallásának szabályozását.
Az egyház és állam szétválasztása Európában a XIX. században szinte már mindenütt megtörtént. A magyarok történelmi okok miatt viszont csak a kiegyezés után kerültek sorra. A szétválasztás eredménye hosszabb távon mindenütt az egyház meggyengülése volt.
Hazánkban 1868-1895 között zajlott le az egyházak monopolhelyzete megtörésére irányuló ún. nagy kultúrharc. E negyedszázadban izgalmas idők jártak: az egyház és az állam szétválasztásának szükségességével – ritka kivételként – még Deák és Kossuth is egyetértett, miközben a pápa kiátkozással fenyegette meg Ferenc Józsefet, ha egy ilyen törvényt aláírna.
Kétségtelen, hogy a XIX. században nálunk egyidejűleg többféle egyházi házassági jog is létezett. Ezekre két példa az alábbiakban:
- a katolikus kánonjog szerint a férfi 14, a nő pedig 12 éves korától házasodhatott. Az unitárius egyházban ugyanehhez a 18. illetve a 14. életév betöltését kívánták meg;
- a katolikus kánonjog szerint a házasság felbonthatatlan, ellenben pl. a görögkeleti román egyház bontó oknak tekintette a házasságtörést, a házasfél „kiállhatatlan szájbűzét” és az éjszakai ágybavizelést, míg az izraeliták azt, ha az egyik fél keresztény hitre tért át.
A XIX. század liberális jogászai ezt káosznak minősítve indokoltnak látták az állam általános beavatkozását a családi viszonyokba.
Első lépésként 1868-ban az Országgyűlés a vegyes házasságból származó gyermekek vallása tekintetében megszüntette II. József Türelmi Rendelete (1791) óta a katolikus egyháznak egyoldalúan kedvező eddigi megoldást, s előírta, hogy a vegyes házasságból származó fiú automatikusan az apja vallását, a lány pedig az anyjáét kövesse.
Az 1868. évi LIV. törvénycikk megnyirbálta az egyházi bíróságok jogkörét kimondva: ezentúl a házassági perekben csak a házassági kötelék érvényességét, az ideiglenes elválást, vagy a házasság felbontását vizsgálhatják. A házassággal összefüggő egyéb kérdések, így a gyermek születésének törvényessége, a gyermektartás, a válás utáni vagyonjogi viták stb. elbírálása már a világi bíróságokra tartozott.
Végül negyedszázados izgalom után 1894-ben több törvény is született, melyekkel az országgyűlés a családi ügyekkel kapcsolatos egyházi monopóliumot véglegesen megszüntette:
- Az 1894. évi XXXI. törvénycikk bevezette és kötelezővé tette a polgári házasságkötést. Egyházi házasságkötésnél a feleknek igazolniuk kellett, hogy a polgári házasságot már megkötötték. Ha a közreműködő lelkész – rk. pap, ev. lelkész, ref. lelkipásztor – az igazolást nem követelte meg, pénzbüntetéssel sújthatták. A magyarok engedtek az állami erőszaknak, s 100 év alatt megtanulták és megszokták: előbb az anyakönyvezető, s csak utána a templom...
- Az 1894. évi XXXIII. törvénycikk bevezette és kötelezővé tette az állami anyakönyvezést.
- A gyermekek vallásos nevelése a XIX. század végén még magától értetődően társadalmi közügy volt. A vallás szabad gyakorlásáról szóló 1895. évi XLIII. törvény úgy rendelkezett, hogy „ha egyik szülő sem tartozik valamely bevett vagy törvényesen elismert vallásfelekezethez: a szülő helyett, ki a saját nemebeli gyermekek vallása felől nem határoz, a rokonok meghallgatásával a gyámhatóság határoz.”
Az egyház és az állam szétválasztásával így kezdődő folyamat eredménye nálunk sem maradt el. Évtizedek alatt nem csak egyszerűen "megcsappant a nyáj". Ahogy Molnár Tamás (1921-2010), az 1946-ban emigrált, az Egyesült Államokban élt filozófus, történész, politológus egyik könyvében keserűen megfogalmazta: a XX. század végén az egyházi tevékenység már kísértetiesen hasonlított egy fakultatív szabadidős klubtevékenységhez... |
III. Néhány későbbi jelenségről |
1. Az angol király (királynő) hatalma az alkotmányos monarchiában ugyan évszázadok óta már csak jelképes, de érdekességként ma is él az a tradicionális szabály, mely szerint Nagy-Britannia mindenkori uralkodója egyúttal az anglikán egyház feje is. Ez persze nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy évszázadok óta az anglikán egyház irányítaná Angliát.
2. Szovjet-Oroszországban 1918-1939 között az egyház, mint ideológiai ellenség módszeres és alapvetően sikeresnek bizonyult fizikai megsemmisítése zajlott. Lenin útmutatását követve a hithű kommunisták a templomokat állami tulajdonba vették, majd bezárták. A templomokat védő papokat és a hívek egy részét a helyszínen felkoncolták, végül a volt templomokat lerombolták vagy profán célokra (klub, áruház, raktár, lovarda stb.) használták. A papok közül 1918-1924 között 28 püspököt és további 1219 papot agyonlőttek, míg az életben hagyottakat börtönbe zárták vagy deportálták. (Forrás: Churchill 1930-ban nyilvánosságra hozott statisztikája). Eredmény: a Szovjetunióban 1939-re csaknem teljesen megszűnt a vallásos élet. (Megverték a pásztort, szétfutott a nyáj…)
3. Magyarországon az egyház és az állam korábbi szétválasztása ellenére a még relatíve mindig erős egyházak likvidálására irányuló folyamat 1945-ben kezdődött. A II. világháború idején a szovjet fegyverek árnyékában megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. március 15-én kiadott rendeletével az egyházak tulajdonában lévő mezőgazdasági „nagybirtokokat” is államosította, s ezzel elvonta az egyházaktól az oktatási és karitatív intézmények fenntartásának egyik fontos anyagi alapját.
1946-ban a vallásos réteg utánpótlásával foglalkozó paptanárok likvidálása került sorra. A magyar politikai rendőrség ekkor még a szovjet katonai törvényszéket vette igénybe, s „szovjet csapatok elleni szervezkedés” címén szovjet katonai bírósággal ítéltettek halálra négy katolikus papot, míg további harmincnyolcat szibériai kényszermunkára küldettek.
Amikor a Varsóban 1947. szeptember 20–27. között tartott Kominform-értekezlet célul tűzte ki a klerikális reakcióval történő leszámolást, ezt nálunk is hamarosan követte a hivatalos, azaz állami vallásüldözés. Rákosi Mátyás 1948. január végén az MKP budapesti pártértekezletén bejelentette, hogy „a klerikális reakcióval az év végéig végezni kell”. A egyházak utánpótlásának elvágása érdekében június 15-én az Országgyűlés megszavazta a 4831 felekezeti iskolát államosító 1948. évi XXXIII. törvényt, ebben az évben bebörtönözték az iskolák elvételét ellenző református Ravasz László püspököt, az evangélikus Ordass Lajos püspököt, majd később a katolikus Mindszenty József püspököt is.
Forrás: BalásPista 2012-03-07
| |
|
|