1. Magyarországon a Bach-korszakban rendelték el osztrák mintára a telekkönyvek elkészítését. Az ezt megelőző századokban egyes városokban ugyan készültek helyi nyilvántartások, sőt a neoaquistica comissio idején tervezték az ország felmérését és telekkönyvek készítését, de végül ez a munka csak a Bach-korszaban indult el, s mintegy fél évszázadon át tartott.
   Kezdetben településenként két papír alapú dokumentum készült: az ún. felvételi előrajz, mely ölben és négyszögölben tartalmazta a főbb méreteket, továbbá egy német (1867 után magyar) nyelvű telekjegyzőkönyv, melynek A/ lapja tartalmazta azon összes ingatlan hr.számát és nagyságát, mely az adott községben (városban) a telekjegyzőkönyv B/ lapján megjelölt személy tulajdonában állt.
2. A későbbi évtizedekben a telekjegyzőkönyvek adatai alapján elkészítették a telekkönyvi betéteket, melyek egyébként még mindig változatlan szisztéma szerint tartalmazták az ingatlanokat és a tulajdonosokat. Ekkor készítették el az eredeti felvételi előrajzok alapján most már a pauszpapír-ívekre rászerkesztett, s 1:2880 arányú helyiségtérképeket, melyeken feltüntették a külön hrszámmal ellátott utcákat, sőt az egyes telkekre berajzolták az épületet is.
3. Az 50-es évek végén Radó Sándor földrajztudós ("Dóra jelenti") sikeresen meggyőzte Kádárt, hogy itt az ideje áttérni a n-ölről a n.méter rendszerére. Az 1960-as években először a nagyobb városokban készítették el az ún. városmérési térképeket 1:1000 méretarányban, s ennek alapján a telekkönyvi betétek A/ lapján a n.öl helyett m2-re írták át a terület nagyságát.
4. Ezt követően 1972. december 31.-én jelent meg a Magyar Közlönyben a már másnap hatályba is lépett az 1972. évi 31. sz. törvényerejű rendelet, mely megszüntette a telekkönyveket, s bevezette az ingatlan-nyilvántartást.

Beküldő: BalásPista