Vári Fábián László író, költő, főiskolai tanár, a református egyház presbitere, a Balassi-kard kitüntetettje. Mezővári otthonában beszélgetünk életéről, emlékeiről. Hogyan alakult az itteni magyarság helyzete a második világháború után?

– Egyik gyermekkori élményemet szeretném felidézni, amely mélyen bevésődött az emlékezetembe. A dátum, amikor az esemény történt, 1960. február 23-a, a szovjet hadsereg napja, ezt visszamenőleg is pontosan tudom. A kilencéves gyermek lelkesedésével készültem az iskolai ünnepségre, melyen valamilyen szerepet is kaptam, a rendezvény azonban elmaradt. Pityeregve mentem haza, apám azonban a térdére ültetett, és amit elmondott, attól valóban felszáradtak a könnyeim. A történet a felnőttek világáról szólt, arról a világról, melyet a gyermek igazságosnak, jónak, tekintélyesnek tart, saját apját pedig hatalmasnak és legyőzhetetlennek véli. Apám azzal, hogy megosztotta velem életének ezt az epizódját, a társává avatott, felnőttszámba vett, segített abban, hogy jobban megismerjem az életet. Sajnos ő már eltávozott, de beszélgetéseink, szavai örök útravalót adtak... Ekkor tudtam meg, hogy honnan való az a vörös csík, mely jobb arcán húzódott végig. Addig igazából fel sem tűnt, nem kerestem az okát, hiszen apám ezzel a sebhellyel élt, valahogyan természetesnek vettem.

Vári Fábián László (Nyíregyháza, 2011.)

„Tudod, fiam, akkor is a szovjet hadsereg napja volt, 1945. február 23-a. Bennünket az előző év őszén zártak be Szolyvára, a lágerbe. Előzőleg kihirdették, hogy három napi munkáról van szó, mindenki vigyen magával ennyi időre elegendő felszerelést és élelmiszert. Nem gyanakodtunk, úgy gondoltuk, szükség van ránk, hiszen a háború után segíteni kell Ukrajna újjáépítését. Csakhogy a lágerkapu bezárult mögöttünk, sokan meghaltak járványokban; sokan a rossz táplálkozás, a nem megfelelő munkakörülmények, a téli fagyok miatt vesztek oda, különösen azok közül, akiket rögtön tovább irányítottak Ukrajna belső területeire. A családunk először nem is tudta, hova kerültünk. Én akkor fiatal voltam, 18 éves, elhatároztam, hogy megszököm. Ezen a februári napon észrevettem, hogy kevesebb az őr, lazább az ellenőrzés, nekivágtam a dupla drótakadálynak. Az egyiken már sikerült átkúsznom, a következőnél azonban az őrség mégiscsak meglátott. Figyelmeztető sorozatot adtak le, alám céloztak, leszállni nem mertem, megdermedtem a dróton, a magasban. Egy órán keresztül tartottak ott, mögöttem elvezették az egész tábort, hogy lássák, mi történik azzal, aki szökni próbál. Arcomból, amelyet felsértett a szögesdrót, ömlött a vér, de nem mozdulhattam, féltem, hogy azonnal kivégeznek. Utána jött a vallatás, akkoriban minden cselekedet mögött összeesküvést sejtettek: kik voltak a segítőim, honnan tudtam, hogy éppen aznap enyhébb az őrizet. Hiába mondtam, hogy ezeket a körülményeket én nem ismertem, egyszerűen szökni próbáltam, újra és újra válaszolnom kellett ugyanazokra a kérdésekre. Aztán elmúlt ez is, de én még nem kerülhettem haza: messzire, Tbiliszibe vittek, onnan szabadultam két év múlva. Csehszlovákoknak mondtuk magunkat, így enyhébb volt a bánásmód. Iszonyú éhesek voltunk, kegynek számított, hogy koldulni járhattunk, munkánk végeztével a szemétből szedtük ki az ételhulladékot, krumplihéjat; valahogy megmaradtunk. Érted-e, fiam, hogy számomra a hadsereg napja ezt az évfordulót jelenti, nem az ünneplést?”

Megértettem ezt, és még sok mindent: erről a történetről természetesen senkinek sem beszéltem, ezt apámnak mondania sem kellett. Megértettem annak a szónak a jelentését is, amely gyakran megütötte a fülemet, hiszen mindig elhangzott, ha apámhoz hasonló korú emberek találkoztak: „láger”… A téma kikerülhetetlen volt, hiszen 1944 őszén a teljes kárpátaljai magyar férfilakosságot elvitték, a hadiparancs szerint 18-tól 50 évig, de vittek el más nemzetiségűeket is, németeket, ruszinokat. Nem volt olyan család, amely valamilyen módon ne lett volna érintve, az apámhoz hasonló korú férfiakat pedig valóban kivétel nélkül elhurcolták; ezért, ha találkoztak, természetes módon kerültek szóba ezek az események. Annál is inkább, mert az elhalálozás aránya is rendkívül magas volt: 15-20 ezer férfi veszett oda a 40 ezerből. Azon az úton egyébként, Szolyvától nem messze, ahol az ártatlan foglyokat hajtották tovább télvíz idején, egy honfoglaláskori lovassír obeliszkje áll. Lehoczky Tivadar, a neves történész, a táj kutatója ugyanis 1870-ben itt tárta fel egy lovával együtt eltemetett honfoglaló magyar harcos sírját. Ezúttal azonban a menet a másik irányba tartott: nem az új haza, hanem a szenvedések, a pusztulás felé.

Forrás: Tanúságtevők Visszapillantás a Kárpát-medence történelmére

Beküldő: Vezér Ágnes, 2012.07.24.