Kezdőlap Újdonságok Kereső Egyesület Levelezés Aktualitások Kutatás Adattárak Történetek Médiatár Partnereink RSS
 
 Személyek 
 Családok 
 Események 
 Helytörténet 
 Személyes 
 Tallózó 
 Kutatásról 
Az olaszfalui vérengzésről
A kárpátaljai magyarság helyzete a második világháború után
Egy rábaközi kisközség, Osli ...
Amit nem tud a történetírás
Október 6.
Tegyey Katalin feltámadása
Amit nem tud a történetírás
Azt ugyan mindenki tudja, hogy ma a rendes, állandó hadsereget miként szerelik föl. Raktár itt, raktár amott. Minden raktár tele ruhával, fegyverrel, lőszerrel. Megfújják a harci riadót: behívják írás után a legénységet, kiosztják a ruhát, fegyvert s a begyakorlott kész lovat, s ott áll a hadsereg.
De mit csinált a nemzet 1848-ban? Legénysége nincs. Ruhája nincs, fegyvere nincs, lova nincs. És hadserege mégis van.
Csoda volt ez?
Ez bizony nem volt csoda. Belátja ezt mindenki, ha én elmondok egy kis furcsa történetet.
Jönnek a rácok. Ölnek, rabolnak, gyújtogatnak.
Jönnek a horvátok. Vezeti őket a bán. Nem akarnak nagyobb dolgot, csak az ország fővárosát kardcsapás nélkül elfoglalni.
A magyar kormány elhatározza, hogy haladéktalanul felállít egy lovasezredet. Kossuth-huszár, Hunyadi-huszár: de kell azonnal.
Ló és legény van a világon elég, de mikor lesz abból huszár?
Negyvennégy mesterembernek kell hetekig dolgozni, míg a legénynek huszárformát adnak. És tizenhat mesterembernek kell hetekig dolgozni, míg a lónak huszárló formája lesz. Meddig kell még aztán a lónak és legénynek tanulni, míg a kettőből egy huszár lesz.
Mészáros a hadügyminiszter. Elküld egy káplárt Brachfeldhez.
Tisztelteti a hadügyminiszter, tessék őt délután öt órakor meglátogatni.
Brachfeld zsidó! Brachfeld gazdag ember és jó magyar ember. Brachfeld lóval kereskedik. A másik neve Arnold. Ma is él jó egészségben, úgy tudom.
Brachfeld délután öt órakor pontosan megjelenik, s a káplár bevezeti a miniszterhez. A miniszter leülteti, s nyugodt hangon azt mondja:
– Isten hozta! Nyolc nap alatt kell kilencszáz ló. Tizenöt markos. Ára száz forint. Otthon már egy kissé ültek rajta. Hat esztendősnél nem idősebb. Egy huszárezredet akarunk azonnal felállítani.
– Hát olyan sürgős? Nyolc nap alatt kell?
– Jellasich Kanizsánál; nyolc nap alatt itt lehet, a huszárokat már ki kell küldeni ellene.
Brachfeld gondolkodik. Azután azt mondja:
– Ha olyan sürgős: meglesz a ló négy nap alatt. Hova állítsam?
– A Károly-kaszárnya udvarára, délelőtti tizenegy órára.
– Meglesz.
Brachfeld köszön, kimegy, kocsira ül, s fölkeresi a csárdákat és fogadókat. Ahol lovai és lovászai vannak.
A „Két pisztoly” csárda. A Nemzeti Múzeum mellett.
A „Két kék bakóhoz”. A Soroksári utcán. Ma is fennáll.
A „Mátyás király” és a „Fehér ló” a Kerepesi úton. Egyik ma is virágzik.
A „Két szerecsen” a Szerecsen utcában; – a „Kék kakas” a Király utcában. Ma már nyomuk sincs.
Budán a „Körte” vendéglő. A vendéglős azelőtt nyéki kocsmáros volt. Pitli uram 1846-ban behozta Budára. Hatalmas termetű, derék magyar zsidó. Most is él, 98-adik évét járja. Tavaly egyik foga inogni kezdett. Megijedt. Mi ez? Elmegy a fogorvoshoz. Mutatja neki, hogy egyik foga inog.
– Tessék elhinni, doktor úr, ez valamit jelent.
Harmincegy foga olyan erősen áll, mint a patkószeg. De egy mégis inog.
Ez a Korte vendéglős. Kocsmája ott állott a budai sorompónál. Ahol most a Nyugati pályaudvar van: ott is állt egy kocsma a homokon.
Ezekben a kocsmákban laktak Brachfeld lovai és lovászai.
Érdekes kocsmák. Nagy udvara valamennyinek. Az udvaron lábas szín. Hátul a lóólak. Szalmával, szeméttel, dagasztó sárral és kecskelábú abrakosvályúval tele az udvar. Háziszolga, lovászlegény, kocsmáros kocsisa ott pitykéznek a lóól ajtajában. Bent a kocsmában jövőmenők, lókupecek, szállóvendégek, muzsikus cigányok isznak, alusznak, veszekednek, alkudoznak, dicsekednek.
Brachfeld benéz valamennyihez. Végignézi a lovakat. Ez beválik, emez nem válik be. Az egyik még csikó, a másik már elcsigázott. Van olyan, amelyik többet ér száz forintnál. Ilyen is kell. Mert a tisztnek ajándékló is kell. A sáfár váltig mondogatja Brachfeldnek, hogy három-négyszáz ló kéznél van már.
Brachfeld ezt nem hiszi. Brachfeld okos ember és okos hazafi. Rossz lóval meg nem lehet verni Jellasichot. Jellasichot pedig meg kell verni, tehát a honvédnak jó lovat kell adni. Mert ha Jellasichot meg nem verik: az akkor bejön Pestre, s elveszi a lovat ingyen. A honvéd pedig becsületesen megfizeti az árát.
A hazafiság tehát jó üzlet is.
Öreg este van, mire Brachfeld a lószemlét befejezi. Mire megtudja, hogy nincs elég ló kéznél.
Nosza, sáfár, hol vagy? A sáfárt Krausz Adolfnak hívják. Egy szempillantás alatt itt legyen tíz lovászlegény, jó tíz hátaslóval. Útiköltség, egy icce* bor mindegyiknek. Falatozni lehet a ló hátán is. Tíz órakor feljön a hold. Holdvilágnál induljatok, hajnalra vagy délre ott legyetek. Holnapután reggelre minden ló ott álljon a Rókus-kórház mögött.
Kétszáz lókupece van Brachfeldnek. Egyik különb, mint a másik. Két nap, két éjjel nem fog aludni egyik se. Egyik-másik kupece igazán távol esik.
Zsámbékon három van. A Fischer, a Dávid és a Fülöp zsidók. Ezek Bicske körül szedik össze a lovakat. Csepelen, Szigetszentmiklóson, Lacházán a Szunyog, az Engel és a Hermán várja a lovászlegényt, s a két Duna négy partján ők szedik össze a huszárlovakat.
Veszprémbe, Sárbogárdra csak másnap délben ér el a lovászlegény. Lova tele porral, izzadsággal. A legény álmos, de mégse alszik, hanem egy kortyra kiissza icce borát.
Veszprémben Bojnitzer és Marosi együtt hallják az izenetet. Kegyetlenül pödri a bajuszát mind a kettő. Bojnitzer odaszól társának:
– Marosi komám, te csak maradj itthon, nézz körül a lovak között, én meg majd kinézek a vidékre.
Befogat, kocsira ül, s hajt lóhalálában. Másnap reggelre a Mezőföldről beterel százharminc huszárlovat.
Sárbogárdon Kohn Mózes és Kohn Simon veszik nyakukba a falukat. Nem kell nekik se a mágnások, se a szolgabírák segítsége. Veszélyben a haza. Lóval lehet csak kisegíteni. Ki bízná ilyenkor a lovat úrra, hivatalra? Zsidó kell ilyenkor.
Ma is él az öreg Krausz, fehérvári, azelőtt kerékteleki lakos, maga egyedül harminc lovat terelt össze 48 óra alatt a Kossuth-huszárok részére.
Hát a cecei öreg Braun? Most már itt lakik Budapesten, a Petőfi utcában. A század első évében született, s utolsó évétől csak egy esztendő választja el. 98 esztendő óta mindig zsidó, mégis szegény ember, mégis kemény magyar ember, s mégis egészséges, mint a makk.
Pár év előtt még öt esztendő volt hátra a 100 esztendőből. Nevenapjára összejöttek barátai. Brachfeld gondoskodott jó borocskáról. Ittak, mulattak, dalolgattak az öregek. Igazán öregek. Mintha őserdő agg fái dévajkodnának egymással. Egyszer fölkel az egyik, fölemeli poharát, s felköszönti a cecei öreg Braunt.
– Ábrahám, Izsák és Jákob istene éltessen téged száz esztendeig!
Dühbe jön e szóra a cecei öreg Braun, fog a kezébe egy öreg kést, s rohan a szónoknak.
– Megöllek, véredet ontom, kutya.
Hej, felugrálnak az öregek e kemény szóra, s útját állják a dühöngőnek.
– Mi az? Ki bántott? Miért akarod azt a nyavalyást megölni?
– De megölöm én, mégpedig mindjárt. Hatvan esztendeje vagyok jó barátja, s most mégis azt kívánja a gazember, hogy egypár év múlva elpusztuljak.
Igaza volt. Hiszen csak öt éve volt akkor még hátra a száz esztendőből. Márpedig egészséges embernek azt kívánni, hogy csak öt évig éljen, csakugyan nagy gorombaság. Alig tudták megkérlelni. De ez eset óta mégse ereszti a szónokot szemei elé.
A kilencszáz ló együtt volt a negyedik nap reggelén. Brachfeld reggel kilenc órakor fölkereste a magyar hadügyminisztert, s jelentette neki, hogy a lovak tizenegy órakor ott lesznek a Károlyi-kaszárnya udvarán. A jó hadügyminiszter osztrák katona volt valamikor. Tudta ő, hogy ezt a dolgot négy nap alatt megcsinálni nem lehet. Nagyot nézett Brachfeldre.
– Jó, jó, Brachfeld. Ló majd lesz ott, de hogy huszárló lesz ott: majd akkor hiszem el, ha Krein ezredes hivatalosan jelenti.
Krein ezredes és Mikhéli főhadnagy vette át a lovakat.
A legénység ott állott már a kaszárnya udvarán. Kemény képű, bátor fiak, napsütötte barna arccal, pörge bajusszal. Kerek kalap, kék ing, kék gatya, dolmány, fekete nyakravaló, sarkantyús csizma. Oldalukon kard, nyakukban karikás. Lábuk előtt pokróc, kantár, terhelő, kengyelszíj, kengyelvas. Pest megyei, Tápió vidéki és jászsági legény többnyire.
Ezek a Kossuth-huszárok.
Amint a lovat átveszik: minden legény megkapja a magáét. Neki a lónak a csutakkal. Tisztára, fényesre dörzsölik valamennyit. Jön az etetés, itatás, abrakolás. Kantárt a fejére, pokrócot a derekára, terhelőt a pokrócra, kengyelszíjat a terhelőre, föl a legényt valamennyinek a tetejére.
Így készült a függetlenségi harc huszárja.
Este már kivonul a kelenföldi táborba. Minden ló megszokta a legényt, minden legény megszokta a lovat otthon. Tizenegy nap múlva jön az ütközet. Tizenegy nap alatt a ló megtanulja a dobszót, trombitaharsogást és ágyúdörejt. Megtanulja a sorban, oszlopban, fejlődésben való lépést, ügetést, vágtatást vezényszóra, trombitaszóra. És tizenegy nap múlva megveri Jellasichot, s elgázolja, Győrig kergeti hadseregét.
Ezt csinálja meg a német!
Krein ezredes jelenti a hadügyminiszternek: minden ló megvan, minden ló kitűnő ló.
Mészáros Lázár hadügyminiszter felölti díszruháját, úgy fogadja Brachfeldet. Eléje lép, megfogja jobb kezét, s megszorítja melegen.
– Köszönöm a haza nevében! Így már legyőzzük az ország ellenségeit. Ön csodát művelt. Hogyan tudta ezt megcselekedni?
– Miniszter úr, az én zsidóim jó szívvel megtesznek mindent, ha jó szóval beszélünk velük.
Hej, zsidó, neked még a neved is csúfság! Ha szidni kell valakit: téged szidnak. Ha ütni lehet valakit: téged ütnek. Ha áldozat kell száz közügyre: tőled várják az áldozatot. Haragudnod semmiért se szabad, panaszaidért kinevetnek. Ezer szegényed van: nem sajnálnak. Tíz gazdag embered van: irigység mar érte. Rossz embereidet a szemedre hányják, jó embereidért mindenki fukar a dicsérettel. Mostoha gyermeke vagy a művelt világnak. Orosz, német, francia kikergetne a föld kerekségéből. Csak a mi jó magyar népünk van meg veled békességben.
Hej, zsidó – száz ellenség rohant meg bennünket ötvenkét év előtt. Huszárlónak, ágyús lónak, szekeres lónak húszezer ló kellett. S te összehajszoltad azt, és kézre adtad azt felényi idő alatt, mint amennyire vállalkoztál. Hova lett volna harcunk dicsősége, fajunk becsülete, ha nem lett volna lova a szabadságharc hőseinek!
Attól a rég porrá vált szépasszonytól tudom, amit most elbeszélek.
Haynau német volt, katona volt, és hóhér volt. A német is, a katona is, a hóhér is haragszik a zsidóra. Mekkora lehetett Haynau haragja?
Voltak emberek, akik Haynauval higgadtan tudtak beszélgetni.
S Haynau valamennyitől azt kérdezte: hogyan tudta a magyar forradalmi sereg és Kossuth kormánya magát egy pillanat alatt elegendő lóval és alkalmas lóval ellátni?
Rég meghalt az a boldogtalan ember, alkancellár egykor, nevét akár meg se mondjam, aki semmi rosszat nem sejtve azt mondta Haynaunak:
– Könnyű volt az, kegyelmes uram. A forradalmi kormány felhívására a zsidók szedték össze s adták kézre néhány nap alatt a szükséges lovat.
– Hogyan tudták ezt pénz nélkül megtenni?
– Hitelbe!
– Hitelbe?
Felugrott a szörnyeteg. Lelke haragba, szeme vérbe borult. Kardjával verte a padlót, s ordított nagy indulatában.
– No majd én megtanítom őket, hogy hitelbe többé ne dolgozhassanak.
Rögtön kirótt az óbudai zsidókra egymillió forint sarcot, s azt behajtotta azonnal kegyetlenül.
Ebből a pénzből emeltünk negyedszázad előtt a magyarországi zsidók számára magyar papneveldét.
Ez annak a Haynau-féle zsidó hadisarcnak igaz története.
És az is igaz, hogy a zsidók hitelbe adták a lovakat.

Nem a szegény lókupecek, hanem a Brachfeldek. Mert nem egy Brachfeld dolgozott úgy, ahogy elbeszélem, hanem több is és valamennyi. Utóbb a nagy lószállítóknak alig volt már más nevük, csak Brachfeld. Még ha Jakab, Izsák, Szról vagy Deutschländer volt is az igaz nevük.
Megkapta Brachfeld az elismerést írásban a lovairól az ezredestől, s megkapta az utalványt a lovak áráról a hadügyminisztertől.
Ezzel az utalvánnyal el kellett menni Duschekhez, a bankjegyek, az aranyak és ezüstök miniszteréhez és a szépasszony barátjához.
Ne gondoljon ám pedig senki semmi rosszat se Duschekről, se a szépasszonyról. Mert a szépasszony ugyan keresett sok pénzt, de azt nem az ország kárára és nem Duschektől szerezte.
Csak az volt a kérdés: melyik utalvány mikor kerül kifizetésre? Ha a szépasszony sürgette a fizetést, akkor megtörtént az rögtön. Ha más sürgette: sorára kellett várnia szépen.
 

Forrás: Eötvös Károly: Utazás a Balaton körül. 1. Kiadás 1900. 153-164. p.
Digitális formában a fenti fejezet: http://mek.niif.hu/04900/04924/html/balaton0011.html

Beküldő: Baiersdorf Kristóf
2012-03-07

 

© MACSE - Magyar Családtörténet-kutató Egyesület  Postacím : 1025 Budapest Cseppkő utca 33     koordinator@macse.hu 
Gyorskereső  -  Oldaltérkép  -  Adatvédelmi szabályzat  -  Szerzői jogok   -  Impresszum