|
Alig értek véget a II. világháború megpróbáltatásai, a magyarországi szerzetesrendeknek új kihívásokkal kellett szembenézniük. A Kommunista Párt előretörése, majd hatalomátvétele olyan ellenséges közeget teremtett meg, mely a szerzetesek jelentős részét menekülésre késztette. A külföldre szökés körülményeit a jezsuita rend példáján keresztül mutatjuk meg.
1948-ban több mint 60 női és férfi szerzetesrend mintegy 11 ezer tagja tevékenykedett különböző területeken Magyarországon. A jezsuita rend magyarországi tagjainak létszáma ekkor 302 volt. A szerzetesrendek és az általuk szervezett egyesületek, szervezetek már 1946 óta folyamatos támadás alatt álltak. 1948. január 10-én Rákosi Mátyás pártfőtitkár az MKP funkcionáriusai előtt kijelentette, hogy a klerikális reakcióval az év végéig le kell számolni. 1948 nyarán megszületett a döntés az egyházi iskolák államosításáról. Ebben a felheccelt hangulatban következett be a szegedi jezsuita rendház és főiskola egy részének elfoglalása kommunista iparostanoncok által 1948 őszén. A szegedi kommunista funkcionáriusok döntése alapján az ingatlanokat egy nővérképző kollégiumnak és egy tanulóotthon részére kellett átadni, a fiatal rendtagok magyarországi képzése ezzel lényegében lehetetlenné vált, de mindenképpen nehézkes lett. Ebben a helyzetben merült fel a fiatal rendtagok külföldi taníttatása, amelyhez azonban aligha lehetett volna az állampárttól és a kormányzattól engedélyt és útlevél kiadását remélni, így csak az illegális határátlépés kerülhetett szóba. Szinte szimbolikus, hogy épp ekkoriban, 1948. október 31-én került a Mária utcai Jézus Szíve templom mellett felállításra az Úti Boldogasszony kép, amelyet később, 1949. augusztus 2-án megrongáltak, és amely a jezsuitákhoz kötődő hívek számára valóságos zarándokhely lett. De a külföldre szökött jezsuitáknak is fontos szimbólum volt ez, Feigl Rudolf testvér így emlékezett vissza szökésére: „Vasárnap délután indultunk a pesti házból. Először még letérdeltünk az Úti Boldogasszony képe előtt, és imádkoztunk, hogy utunk jól sikerüljön.”
Az illegális határátlépés nem volt már ismeretlen a rend előtt. Miután 1942-ben meghalt Włodzimierz Ledóchowski jezsuita rendfőnök, a II. világháború miatt csak 1946-ban tudták összehívni a 29. általános rendi gyűlést, amelyen Jean-Baptiste Janssenst választották meg általános rendfőnöknek, azaz generálisnak. Ezen a rendi gyűlésen az idősebb Varga László, Csávossy Elemér és Nagy Töhötöm atyák képviselték a magyar provinciát. Mivel a háború utáni helyzetben nem kaptak útlevelet, titokban hagyták el az országot. Sopronig vonattal mentek, majd innen egy lovaskocsival indultak Sopronkőhidán át Fertőrákos irányába. Félúton leszálltak, és egy erdőn keresztül gyalog jutottak át osztrák oldalra Meggyes/Mörbisch am See község felé, ahol a plébánián szálltak meg. Ezután autóbusszal mentek Bécsbe, ahol a bécsi jezsuiták részben hamis személyazonossági igazolvánnyal látták el őket, amelyekkel átjuthattak a szovjet zónán. Innsbruckban az ottani jezsuita rendházban vették át vatikáni útlevelüket, amellyel végül eljutottak Rómába.
1948-ban ugyanígy Ausztria irányába kezdték el tervezni a skolasztikusok szöktetését. Fábry Antal szegedi rektor értesítette a tartományfőnököt, Borbély Istvánt a szegedi helyzet tarthatatlanságáról. Az ügyet Janssens generális kérése segítette, aki tíz magyar fiatal rendtagot kért külföldi, német és holland jezsuita kollégiumokba prefektusnak. Miután útlevelet nem kaptak, Borbély István hozzájárult az illegális határátlépés előkészítéséhez. A tíz skolasztikus közül négyet azonban elkaptak a határon, közülük ketten hat hónapi börtön után 1949. július elején sikerrel próbálkoztak ismét. Velük egy időben azonban Borbély István provinciális is Nyugatra szökött. Egy egykorú feljegyzés szerint a Mindszenty-ügy miatt egyre inkább érintett magyar tartományfőnök előbb Pesten, majd Nyugat-Magyarországon bujkált. Végül 1949 januárjában sikerült átjutnia a határon Bécsbe.
Borbély külföldre menekülésével Tüll Alajos vette át a magyar rendtartomány vezetését. 1949 januárjában Janssens generális tudomására hozta, hogy gondoskodni kíván a többi szegedi skolasztikus sorsáról is, ezért kezdjék el megszervezni azok Bécsbe kijuttatását is. Ennek folyamatát Bánkuti Gábor tárta fel „Jezsuiták a diktatúrában” c. kismonográfiájában.
Az új rendtartományfőnök, Tüll Alajos három atyát bízott meg a szökés megszervezésével: a burgenlandi születésű Őry Miklós mérte fel a határhelyzetet, aki úgy jellemezte azt, hogy „már be vagyunk drótozva, de aknákat még nem helyeztek el”. Fábry Antal mint szegedi rektor szervezte meg a szegedi növendékek és tanárok városból való szökését. A harmadik szervező Legeza Mihály volt. A kiadások fedezésére 50 ezer forintot különítettek el.
A határátlépés egyik kézenfekvő módja a határmenti régióból származó atyák és családjaik segítségével való kiszökés volt. A másik pedig az Arlberg Expressz hálókocsijának tengelyére felszerelt deszkalapon, farekeszben való kijutás. Természetesen egyik sem volt veszélytelen. Az első, határmentiek segítségével szervezett szökéseknél Baracskay Gézáné, az egyik novícius édesanyja segített aktívan. Egy-egy szerzetes szöktetéséért fejenként 1000-1500 forintot kaptak a csempészek. 1949. május 19-én azonban Virágh Andor és Fábián István szökésekor őket és az embercsempészt is elfogták a hatóságok, így ez az út rövid időre megszűnt.
A másik, az Arlberg Orient Expresszen történő szökést eleinte egy postai alkalmazott, majd két szerzetesnövendék segítségével szervezték meg, akik e célból a Keleti pályaudvaron munkásként helyezkedtek el. Ők a szerelvények indulása előtt jóval deszkalapokat szereltek fel a hálókocsi aljára. Szintén lehetőség volt az Orient Expressz üres akkumulátor-tartályában kijutni az országból. A vonat Szob – Galánta – Pozsony útvonalon át jutott el Bécsig. Az így kiszöktetett fiatal rendtagoknak indulás előtt nem volt ajánlatos sem inni, sem enni. Menetrendet, térképet, elemlámpát vittek magukkal. Nagyon vigyázni kellett, hogy jókor, jó helyen szálljanak ki, ebben a karóra és a menetrend volt segítségükre. De nem mindenki volt alkalmas a szökés ezen módjára. A tervek szerint például Deák Ferenc atya is a vonat alatti deszkadobozban jutott volna át a határon, ám zömökebb testalkata és méretei miatt nem fért volna be, így végül még 1948-ban ő is egy Sopron melletti pap ismerősének segítségével jutott át a kerítésen Fertőrákos térségében. Ezen a módon 1949 első két hónapjában mintegy 15 fiatal rendtag tudta elhagyni az országot, ám 1949. március 24-én a Keleti pályaudvaron dolgozó munkások észrevették Lázár József és Wéber János skolasztikusokat, akiket átadtak a rendőrségnek. Ezután a szegedi rektornak, Fábry Antalnak is menekülnie kellett már. Azonban az első hullámmal 6 szerzetes tanár és 40-45 növendék hagyta el az országot Ausztria irányába.
TOVÁBB A TELJES CIKKRE >>
Forrás: Újkor.hu – A velünk élő történelem | Az Arlberg-expressz hálókocsija. A magyar jezsuiták külföldre szökése (1948–1956) |
