|
Bátori Krisztina Kitty
(a szerző a BBTE másodéves történészhallgatója, a szöveg szemináriumi dolgozatnak készült)
Családomnak egy olyan időszakát szeretném bemutatni, amely meghatározta a családtagjaim életét. A történet 1945. január 8-án kezdődött, egy borús napon, amikor dédimamámat, Schlachter Erzsébetet a Mezőpetriben lévő kúttól a másik két barátnőjével együtt deportálták. Szovjet katonák megragadták és egy teherautóra hurcolták őket. Dédimamám, Schlachter Erzsébet ekkor az élete legszebb időszakát élte, 30 éves fiatal nő volt, aki előtt állt még az egész élet, de sajnos a sors más utat szánt neki.
Először egy házhoz szállították őket, ahol a katonák kiválogatták azokat, akiket magukkal vittek. Mindenkit vittek, akit értek, nőket és férfiakat egyaránt, 16 és 30 éves kor között. Amikor elfogták dédimamámat, otthon kellett hagyja a lebénult édesanyját, aki ágyhoz kötött volt, és fogyatékkal született testvérét. Mindkettőjüknek ő volt az egyetlen gondviselője, viszont ekkor még se gyereke, se férje nem volt. Az elfogásáról egy zsidó ember értesítette a családot.
Először Szigetig vitték, majd ott feltették őket marhavagonokba és hat nap leforgása alatt meg is érkeztek a fagyos pokolba, a reménytelenségbe – vagyis a Dombasz lágerbe, ahol reménytelen körülmények között kellett dolgozniuk. Őt az egyes és kettes számú szénbányában dolgoztatták, éjjel-nappal. Ezekből a szénbányákból kellett kibányásznia a szenet és a csillékben a felszínre hoznia. Karbidlámpával világított lent a bányában, míg a lágerben, ahol aludtak, mécses világított.
A lágerekben vegyesen voltak férfiak, nők és gyerekek is. Hét-nyolc láger működött azon a területen, ahol ő is eltöltötte az éveit. Ezekben a lágerekben rengeteg ember élte le az élete legrosszabb és legnyomorúságosabb időszakát. Azt az időt, amit itt töltött, senki sem adhatta neki vissza. Ekkor kellett volna megtapasztalja a házasélet és a gyereknevelés örömeit, ehelyett csak szenes csillék tologatását kapta az élettől.
Rettenetes körülmények között élt: csak puliszkát, csalánlevest és krumpli héjából főzött levest ehetett – a krumplit természetesen a katonák kapták. Ünnepnapokon köleskását kapott, és nem kellett reggeltől estig dolgoznia, mint más napokon, hanem „csak” 8 órát dolgoztatták. Bizonyos szempontból szerencséje is volt, mert az első unokatestvére, Polacsek Magda főzött a konyhán és csempészett neki néha rendesebbnek mondható ennivalót, de ezt titokban kellett tartania, mert mindkettőjükkel végeztek volna a szovjet katonák. Az egész napos munkáért semmi fizetséget nem kapott, csak rengeteg lelki és fizikai traumát, amelyet ezek a körülmények okoztak. Ő is áldozata lett a Szovjetuniónak. Mikor deportálták, a rajta lévő egy szál ruhában vitték el, ezért kapott a munkatáborban ruhát és papírtalpú cipőt. A ruháját maga kellett mossa a közeli patakban, és mosás közben is a katonák felügyelete alatt volt.
A táborban elhunytakat tömegsírokba temették, dózerrel lökték bele őket a kiásott árkokba. Azok is ilyen tömegsírban végezték, akik levelet mertek írni a hozzátartozóiknak, mert tilos volt elmondaniuk, hogy milyen körülmények között tartják és dolgoztatják őket.
Ezek a meghurcolt emberek, akik ilyen lágerekben kötöttek ki, olyan lelki traumán mentek át, hogy beszélni sem mertek az ott történtekről. Bár azt hozzá kell tennem, hogy mielőtt elengedték volna őket, megfenyegettek mindenkit, hogy ha valakinek is beszélnek arról, ami a lágerben történt, akkor családostul együtt fognak visszakerülni oda. Ezért miután dédimamámat hazaszállították, nem mert a történtekről beszélni. Mondhatnám azt is, hogy ő szerencsés volt, mert három év múlva – 1948. december 16-án – hazahozták repülővel. És hogy miért három év múltán ölelhette meg ismét a családtagjait, amikor minden más embert öt vagy tíz évig tartottak ott? Mert beteg lett, agyhártyagyulladást kapott, és repülővel hazahozták, és úgy hitték, hogy utolsó perceit éli. A lágerben gyógyszerek híján meszes vizet tettek a fejére, de ez sem segített rajta, csak azt eredményezte, hogy ősz lett a haja és nagyon sok ki is hullott belőle. Már nem tudták felhasználni, mint munkaeszközt, ezért inkább hazahozták. Mindamellett, hogy ősz lett a haja, lábai is tönkrementek, a háta pedig meggörbült a sok munka és megerőltetés miatt.
De ahogy a mondás tartja, csodák márpedig léteznek, dédimamám kigyógyult az agyhártyagyulladásból. Ő mindig is kicsit szerencsésnek volt mondható, persze amennyire egy ilyen helyzetben szerencsés lehet az ember. Egyrészt a lágerben az unokatestvére csempészett neki olyan ételt, amit a katonáknak főztek, másrészt, jóllehet betegsége miatt hozták hamarabb haza, mégis megélte a másnapot, és 38 évesen férjhez ment Váradi Lászlóhoz, majd 3 gyönyörű gyereknek adott életet, Váradi Mihálynak, Erzsébetnek és Jánosnak. Úgy törődött gyerekeivel, ahogyan tudott, megtörve mind testileg, mind lelkileg, és pár évre a gyerekei születése után tolókocsiba került, gyerekei és férje gondozták. Negyven évre rá hogy hazaszállították, Németországból kapott egyfajta kárpótlást, bár az elvett időt és a sok szenvedést semennyi pénzzel sem lehet kárpótolni. 1988. április 27-én jött az első kárpótlás, 53 márka fejében. A levélre, amely Németországból érkezett, mindig válaszolnia kellett, tudatta, hogy életben van. Majd gyerekei a 2000-es években ismét kérelmezték a kárpótlást, azonban mindez már anyjuk halála után volt.
Schlachter Erzsébet megannyi bajtársával együtt sok kínon és szenvedésen ment át, amelyet már semmi sem gyógyíthatott, csak talán az idő múlása, de egyetlen márka sem kárpótolhatta azt, amit a Szovjetunió -30/-40° C-ban művelt vele – az az idő megfizethetetlen maradt mindörökké. Bár azt elmondhatom, hogy a három évnyi munkatáborban töltött idő során megtanult oroszul, és sokkal jobban megbecsülte a családjával töltött időt, de ugyanakkor próbált nem a sok szenvedésre gondolni, amely vele abban a három évben történt.
Mind gyermekei, mind unokái és dédunokái életét meghatározta ez az időszak. Gyermekei életét azért, mert megrokkant anyjukat kellett gondozniuk élete hátralevő részében, és amikor szó esett a Szovjetunió által elkövetett deportálásokról, akkor ők is belegondolhattak, hogy édesanyjuk mi mindent élt át deportálása alatt. Unokái életében kevés ideig volt jelen; habár kigyógyult az agyhártyagyulladásból, mégis a tolókocsihoz lett kötve élete végéig. És végül, de nem utolsó sorban, hogy mi, a dédunokák életét miért határozta meg ennyire ez az időszak? Azért, mert belegondolni is rossz, hogy egy ember állati bánásmódban részesülhet. Mi már csak kíváncsian hallgatjuk nagyszüleink meséit, de tudnunk kell azt is, hogy mindez nem mese, hanem a színtiszta valóság.
Lásd még a témakörben: Ártatlan áldozatok. Szatmári svábok a Gulágban. Szerkeszti és kiadja Ludescher Gabriella. 2017
Forrás: Deportálás a fagyos pokolba, reménytelenségbe |
