Kezdőlap Újdonságok Kereső Egyesület Levelezés Aktualitások Kutatás Adattárak Történetek Médiatár Partnereink RSS
 Jelentkezés rendezvényekre 
  
 Sablonok 
 Eseménynaptár 
 Híreink 
 Felhívások 
 Előadásokról 
 beszámoló 
 Rendezvények 
 Találkozók,
 összejövetelek képei 
 Kirándulások 
 Kiadványok 
 Matrikula 
2015.02.09. MACSE Klubest Előadó: Mihalik Béla Vilmos PhD2015-02-20

MACSE KLUB
MACSE SZAKMAI KLUBEST
Időpont : 2015.02.09 du. 18:00
Helyszín: Családfa Kft irodája, 1036 Budapest Bécsi út 83.
Előadó: Mihalik Béla Vilmos PhD
Téma: Plébános és közösség a 17-18. században

Beszámoló

"A gyermek jól járt, hogy megkeresztelkedett, de kinek? és hová való, azt nem tudhatni..." Plébános és közösség a 17-18. században.

A 16. században a török előretörés és a reformáció következtében összeomló magyarországi katolikus egyházszervezet a 17. század elején kezdett újjászerveződni. A katasztrofális paphiány azonban számos következménnyel járt. A papokat sok helyen világi segítők, úgynevezett licenciátusok helyettesítették, akik bizonyos egyházi szolgálatok ellátására kaptak egy évre szóló engedélyt (licenciát), és a legközelebbi plébános felügyelete alá tartoztak. A plébánosok mellett ekkoriban még csak a legjelentősebb településeken tűntek fel káplánok, hiszen a szemináriumból kikerülő fiatal papokat egyből plébániára küldték. Emiatt fontos szerep hárult a plébános helyi segítőire, mindenekelőtt az iskolamesterekre. A 17–18. századi egyházlátogatási jegyzőkönyvekből kiderült, hogy az iskolamester gyakran egyben a sekrestyési, harangozói, kántori és orgonista feladatokat is ellátta, amelyhez sokszor társult a falu jegyzői tiszte is. A komplex feladatok miatt azonban ezek maradéktalan ellátása valójában lehetetlen volt. A helyi közösség anyagi ereje gyakran a plébános fizetésére alig volt elegendő, emiatt szorultak rá arra, hogy egyazon személyt bízzanak meg a sokrétű iskolamesteri és egyéb feladatokkal. Ezeknek a funkcióknak a szétválása, a kápláni szolgálat megindulása és a licenciátusok eltűnése a 18. század derekán vált egyre teljesebbé.

A plébános és a plébánia jövedelme ekkoriban még nem vált el egymástól, és ezek összetétele és mértéke gyakorta vált ellentétek forrásává. A plébánosi jövedelem alapját az ún. párbér (lectica), vagyis a házaspároktól járó egyházi hozzájárulás adta, és ezt egészítette ki a különböző szentségek kiszolgálása és szertartások (keresztelés, esketés, temetés, asszonyavatás, stb.) után járó illeték, a stóladíj. Mind a lectica, mind a stóladíj összegét tartalmazta a konvenció, amely a plébános szokásjogon alapuló jövedelmét rögzítette, egyre gyakrabban írásos formában is. A közösség általában készpénzzel, természetbeni hozzájárulással (gabona, bor, faggyú, vaj, stb.) és munkajáradékkal (vetés, aratás, kaszálást, stb.) tartozott a plébánosnak. A plébánosi jövedelmet egészítette ki a megyéspüspöknek megadott tized (decima; a bor, gabona, méh, bárány után járó dézsma) meghatározott része. Míg eleinte ez gyakran elérte a tized negyed (quarta) és nyolcadrészét (octava) is, a 17. század végén már csak tizenhatodrésze (sedecima) járt a plébánosoknak. Az egyre szűkülő jövedelemforrásból kellett ráadásul a plébánosoknak megfizetniük az ún. székdíjat (cathedraticum) a főespereseknek. III. Károly király 1733-ban létrehozta az Cassa Parochorumot, amelynek célja az volt, hogy azoknak a plébánosoknak, akiknek a jövedelme nem érte el az évi 150 forintot, azt ebből az állami keretből (melyet részben a püspökök felajánlásaiból töltöttek fel) egészítsék ki a megjelölt minimális bérösszegre.

A plébánosi jövedelmet még egyéb, kisebb források is kiegészíthették, így például a plébániához tartozó kisebb haszonvételekből (mészárszék tartása, szombati malomjövedelem, korcsmáltatás) befolyó összegek. A kisebb jövedelmi források sorába tartozott még az ún. komapénz, amelyet a keresztszülők fizettek a kereszteléskor. Ezt nevezték inscriptio bérének is, amely arra utalt, hogy ennek fejében vezették be a megkeresztelt nevét az anyakönyvbe. Egy, az 1670-es évek elején a kassai anyakönyvbe bevezetett instrukcióból kiderül, hogy az inscriptio bérét a harangozó vette fel, akinek emiatt feladata volt az anyakönyv vezetése két példányban: egy fogalmazvány és egy tisztázati példány. Minden év végén a közösség soraiból választott egyházfiak, egyházi elöljáróknak kellett leellenőrizniük az anyakönyvek vezetését. Azonban a harangozó/sekrestyés hibájából gyakorta szenvedett hátrányt az anyakönyvek helyes vezetése, amint erre az 1670–1680-as évekből, a plébánosok által feljegyzett hiányok utalnak. Ebben is megjelent a sok funkció egyazon személyre való bízásának hátránya, hiszen a harangozó, akinek oly sok feladatot kellett gyakran párhuzamosan ellátnia, sokszor már nem tudott elegendő figyelmet fordítani az egyes részfeladatokra, így akár az anyakönyv vezetésére is.

Vetítés

Képek

Beküldő: Mihalik Béla PhD

   Előadásaink meghívott előadók vagy kutatóink részvételével.
Beszámolók általunk hallgatott előadásokról.

© MACSE - Magyar Családtörténet-kutató Egyesület  Postacím : 1025 Budapest Cseppkő utca 33     koordinator@macse.hu 
Gyorskereső  -  Oldaltérkép  -  Adatvédelmi szabályzat  -  Szerzői jogok   -  Impresszum