Téma: Családi legendák – és ami igazolható belőlük
Az emlékeztetőt írta: Baán Beáta, a téma előadója és a beszélgetés vezetője
A két, egymástól független előadás témája két családi legenda igazságtartalma keresésének története. Mindkét esetben a legenda ismertetése után két irányból indítottam el a „nyomozást”: egyrészt a valós történelmi háttér részleteit derítettem fel, másrészt az anyakönyvekkel, összeírásokkal bizonyított leszármazási sort mutattam be.
Az első család a túrmezei Korenika család. A családi legenda szerint – amelyet Nagyapámtól gyakran hallottam – a Zágráb alatti Turopoljéről – Túrmezőről kapta az előnevet és a nemesítést 1225-ben Béla ifjabb királytól.
Az említett oklevél valóban létezik, ám mind horvát, mind magyar oldalról több történész hamisnak véli, tekintettel az oklevél szövegezésére, amely későbbi korokra jellemző. A túrmezei kollektív nemesség történetére vonatkozó írásos emlékek, amelyekben a magyar királyok és a horvát szabor (országgyűlés) elismeri a nemesi közösség jogait, még ha Béla ifjabb király oklevelét hamisnak tekintjük, akkor is 1278-tól hitelesek. A nemesi közösség 1920-ig állt fenn. (Sőt, hagyományápolásból még napjainkban is kiállítanak jeles eseményekre egy nemesi bandériumot.)
A leszármazási sorban –tőlem visszafelé- az első Korenika dédanyám volt, apai nagyapám édesanyja. Anyakönyvekkel bizonyítható az ő leszármazása. Mivel a Korenika család élvezte a nemesi előjogokat az összeírásokban, mind Somogy, mind Sopron, mind Veszprém vármegyék nyilvántartásaiban szerepelnek. Mivel Nagyapám nagyapja Berzsenyi Dániel niklai birtokán afféle intéző volt, s többszörösen rokon is Thulmon ágon, a Berzsenyi-irodalomban is gyakran találkozhatunk a nevével. Az utolsó nemesi felkelés irataiban pedig lajstromba vették Nagyapám dédapját, aki egy lovast állított ki Napóleon ellen. Az utolsó, anyakönyvekkel és nemesi összeírásokkal felderíthető ős Korenika Márton, aki Mihállyal együtt 1755-ben Sopronban bizonyítja nemességét egy, a túrmezői gróftól (aki valójában nem gróf volt, hanem a közösség által évente választott vezető) kapott bizonyságlevéllel. Az 1700-as évek végén Somogyban is kihirdette a család a nemességét. Márton és Mihály őseire csak következtetni lehet.
Az előadást Nagyapám első unokatestvérének, aki nagyapjuk tiszteletére vette fel a családnevet, Turmezei Erzsébet evangélikus költőnő közös őseinkről szóló versét idéztem.
A másik család a rendesi Bárány, apai nagyapám nagyanyjának családja. A legendát az író Bárány Tamás vetette papírra, mely szerint az ős-Bárány II. Andrástól kapta a nemességet, mivel az 5. keresztes hadjárat során kimentette a királyt a Jordán folyóból.
A történelmi tények ismertetése után, mely szerint e hadjárat során ugyan a magyarok eljutottak a Jordánig, ám a király itt már nem tartott velük (egy rokonának esküvőjére utazott el), így kétségessé vált, hogy a nemesség valóban II. Andrástól származik.
A gyulai Gaál Gaston által a Nemzeti Múzeumnak adományozott, s jelenleg a Nemzeti Levéltárban található tetemes és feldolgozatlan Bárány-levéltár anyaga is ellentmond a legendának.
Mivel a család gyakran pereskedett, s a periratokban bizonyítani kellett a leszármazást, jól visszakövethető a leszármazásunk az agilis Bárány Imréig, aki szorgalmas és ügyesen nősülő ember lévén számos kisebb-nagyobb birtok vásárlásával alapozta meg a család vagyonát és nemességét. Bár néhány iratban hivatkoznak egy régebbi nemesi levélre is, a levéltári anyagok alapján Bárány Imre és vele a rendesi Bárány család megnemesítése 1604-ben történt. A család számos tehetséges embert adott az országnak, bőséges volt a gyermekáldás, mindenhol sok fiú született, s a kor jellemzőjével ellentétben meg is élte a családalapítás korát, a család vagyona azonban ennek következtében elaprózódott.
Megj.: Legközelebb június 16-án 16.30 órakor találkozunk, kötetlen beszélgetés keretében.
|